1822. július 1-jén született Németkeresztúron (ma: Deutschkreuz, Ausztria) Alsószopori Nagy Imre, Nagy István mérnök és rádóci Marton Eszter fia. Középiskolai tanulmányait Sopronban, felsőbb iskoláit Sopronban és Pozsonyban végezte. Sopronban 1838–40-ben bölcselethallgató volt, 1840–42-ben Pozsonyban az evangélikus líceumban jogot tanult. 1842-ben Szemerey Sándor, Eszterházy herceg főügyésze mellett joggyakornok, 1843-ban Pozsonyban táblai hites jegyző, és az országgyűlés kezdetétől fogva Sőtér Ferenc Moson megyei alispán és országgyűlési követ mellett írnok volt. 

Sopronban írt, fordított színdarabokat, lírai költeményeket, több költeménye a soproni „Magyar Társaság” érdemkönyvébe került. Itt ismerkedett meg Petőfi Sándorral, ki „…Sopronban létekor idejét többnyire velünk és köztünk tölté el s költeményeit közlé velünk.” Petőfi ebben az időben „legközelebb állt Orlayhoz és lakótársaihoz, kik közül kivált Nagy Imrét, a későbbi történetírót és Lantay Sándort szerette". A költő és Nagy Imre közötti szoros barátságot igazolja az a körülmény is, hogy az egyetlen fennmaradt levelet – amely Petőfi katonai életének szenvedéseit híven rajzolja – a költő éppen Nagy Imréhez intézte.

Az 1848-ban Sopron vármegyei gyakorló ügyvéd, ősszel, mint a soproni nemzetőr század tagja, részt vett a Dobravánál lezajlott csatában. 1848. november 1-jén Sopron vármegye jegyzőjévé választották. A szabadságharc leverése után bírói pályára lépett, a somogyi törvényszéknél működött, a kőszegi kerületi tábla bírája lett, 1869-ben királyi ítélőtáblai bíróvá, 1875-ben legfőbb ítélőszék bírájává nevezték ki.
1861-ben a Győri történelmi és régészeti füzetekben, amely a magyar történettudomány fontos fóruma volt, jelentette meg Sopronnal kapcsolatos cikkeit.

A szabadságharc után jogi pályán működött. Az 1860-as évek elején Kőszegre került táblai ülnöknek. Ekkor vált szorosabbra kapcsolata Ráth Károly akadémikussal és Véghely Dezső joggyakornokkal. Ők hárman alakították meg 1863-ban a Dunántúli Történetkedvelők tudományos társaságát. Ez a társaság, mely a Magyar Történelmi Társulat elődjének szerepét töltötte be, igen komoly és értékes munkát végzett, s több területen is előkészítette a talajt a Történelmi Társulat megalakulásához. 1867-ben Kőszeg városa díszpolgárrá választotta. 

Az összejöveteleken a tagok tudományos értekezéseiket olvasták fel. Nagy Imre – a társaság egyik vezetője – szinte minden alkalommal szerepelt, többször Sopronnal kapcsolatban tartott előadást. Így például az 1864 februárjában Csöngén tartott összejövetelen a Sopron környéki XIII. századi, már elpusztult magyar helységek történetét ismertette. 1865 februárjában a répceszemerei gyűlésen a Fertő tavában állítólag elsüllyedt falvakról szóló adatok cáfolatát nyújtotta, míg a következő év végén ugyanott a Sopron vármegyei elpusztult helységek neveit ismertette.

A Történetkedvelők harmadik összejövetelükön, 1864-ben elhatározták, hogy további munkásságukat arra irányítják, hogy az egyes vármegyék monográfiáinak megírásához adatokat szerezzenek. Az első jelentkezők egyike Nagy Imre volt, ki elvállalta Sopron vármegye monográfiájának megírását.

Sopron vármegye monográfiája megírásához készült a vármegye oklevéltára, melynek első két kötete látott napvilágot. 1889-ben megjelent Sopron vármegye történetének I. kötete. Ez a kötet 443 oklevelet tartalmaz, az 1156 és 1411 közötti időkből. Az oklevéltár ismertetője – Pór Antal – szerint „…oklevéltáraink közt alig van egy, mely adatai gazdagságára nézve e kötetet meghaladná.”
Két év múlva megjelent az oklevéltár II. kötete. Az összesen 833 oklevél negyvennél több levéltárból került elő.

Nagy Imre munkásságának elismerését jelentette, hogy a Magyar Tudományos Akadémia 1870. május 25-én levelező tagjává választotta. Székfoglaló értekezésének címe: A Lajtha mint határfolyam volt.

1883-ban Magyar Heraldikai és Genealógiai Társaság másodelnöke lett. Későbbi tevékenysége is igen gazdag: a Zichy-család okmánytárát szerkesztette, melyből 1889-ig öt kötet készült el. A Hazai Okmánytárból másokkal együtt több kötetet is gondozott, az Árpád-ház korából okleveleket közölt, az Anjou-kori okmánytárból több kötet jelent meg, Zala vármegye oklevéltárának első két kötetét írta meg.

Munkássága jelentős, középkori okleveleink összegyűjtése, azok kritikailag hű és pontos kiadása értékes forrás az utókor számára.

Nagy Imre Budapesten hunyt el 1894. május 5-én.

Akadémiai emlékbeszédében Fejérpataky László akadémikus hangsúlyozta, hogy „Nagy Imre működése a magyar oklevéltan terén, az oklevél publikálás szempontjából új korszakot nyit meg. Fáradhatatlan buzgalma, lelkiismeretes pontossága századok mulasztását tette jóvá. Nagy nem volt feldolgozó történetíró, munkásságát a tízezret meghaladó publikált oklevéltömeg bizonyítja. Viszont a feldolgozást mindig meg kell előznie a gyűjtő munkának, „…valakinek meg kellett vetnie az alapot, amelyre a feldolgozó biztosan épít. Az ily alapvetőnek, önfeláldozó munkásnak biztosítva van helye a nemzeti tudomány történetében.”
 

Forrás: Mann Miklós: Adalékok Sopron megye történetírójának életéhez In: Soproni Szemle 1962. (16. évf.) 1. sz. p. 70-74.

https://www.szivk.hu/

https://hu.wikipedia.org/

Borítókép: https://bookline.hu