Keresztelő Szent János (Szent Iván) születésének ünnepe június 24-e, amely éppen fél évvel előzi meg Jézus születését. Sok hiedelem és népszokás fűződött a június 24-ét megelőző éjszakához, mivel a nyári napforduló is erre az időpontra esik. Ezen az estén az emberek tüzet gyújtottak, hogy megőrizzék a fényt, megtisztítsák vele testüket és lelküket, és segítsék a Nap évenkénti újjászületését. A nyári napforduló ugyanis szinte az összes kultúrában a Nap, és ennél fogva a fény diadalának ünnepe volt, amely a pogány ember hiedelmei szerint a világosság és a sötétség állandó harcán alapult. A természettel összhangban élő, kereszténység előtti ember a nyárközépi tűzgyújtással elsősorban a Napot akarta megsegíteni a sötétséggel vívott küzdelmében, a tűz fényének erejével pedig az ártó szellemeket igyekeztek minél messzebb űzni.

Keresztelő Szent Jánost ünnepeljük

Mivel a keresztényi logikába is beleillett a fény és a sötétség küzdelme, ezért a kereszténység végül ezt a napot Keresztelő Szent János napjává nyilvánította. Az Iván elnevezés a régi magyar Jovános, Ivános alakból ered, illetve a János névnek a szláv formájából.

A naptárreformok miatt van csúszás

A nyári napforduló az évnek az a jellegzetes időpontja, amikor a Nap az égbolton a legmagasabb delelési ponton áll. A Föld – különösen az északi félteke – ilyenkor terményekben bővelkedik, szépsége és ereje teljében van. A nappalok a következő napfordulóig innentől már csak rövidülhetnek. Ezen a napon – június 21-én – az év leghosszabb nappalát és legrövidebb éjjelét élhetjük meg évről évre.

Nem volt ez másképp a magyar néphagyományban sem, s a tűz nem véletlenül vált a világosság, a tisztaság, az egészség, a szenvedély, az elevenség, a szerelem és az örök megújulás jelképévé a magyar hiedelemvilágban is. A nyári napfordulóra eső Keresztelő Szent János ünnepe az ötödik században vált elterjedtté, s a keresztény ünnep magába olvasztotta mindazokat a hiedelmeket és rítusokat, amelyek korábban a különböző népeknél a nyári napfordulóhoz kapcsolódtak.

A napfordulókat már a keresztény vallás létrejötte előtt is megünnepelték Egyiptomban és a Közel-Keleten. Keresztelő Szent János ünnepe a keresztény valláshoz kötődően az 5. században terjedt el, onnantól a szent tiszteletére gyújtották a tüzeket, így a különböző népek nyári napfordulóhoz kapcsolódó rítusai, hiedelmei is fokozatosan beolvadtak az ünnepbe.

Szent Iván-napi magyar népszokások

Hazánkban hiteles adatok a Szent Iván-i tűzre vonatkozóan a 16. századtól kezdve vannak, de bizonyos források szerint már a 11. században is gyújtottak tüzet Szent Iván éjszakáján. Szokásunk régiségét a szlávos nyelvváltozat (Szent Iván) használata is bizonyítja. A Szent Iván naphoz fűződő hiedelmek és szokások egyrészt a szomszédos népektől, másrészt egyházi közvetítéssel kerültek hozzánk. A magyar szokások szerint régen a június hónapot is Szent Iván havának nevezték. A nyárközépi tűzgyújtást, illetve a tűzcsóvák forgatását (népies nevén lobogózást) a történelmi Magyarország egyes területein, főleg Nyitra megyében Szent Iván napi dalok éneklése kísérte.  A tűzgyújtáskor Szent Iván-i éneket énekeltek, amely olyan hosszú volt, hogy: „…az ördög azt megkezdvén, el nem végezhette, hanem megfulladott rajta.” A Szent Iván-i tűzgyújtás és a hozzá kapcsolódó énekek is elsősorban az év leghosszabb napját ünnepelték, ezért örömtüzet gyújtottak, amelynek egyrészt az volt a mágikus célja, hogy megtartsa a fényt, másrészt gyógyító hatással bírt.

A tüzet szalmából, zsúpkévéből és gallyakból gyújtották, és illatos növényeket és virágokat füstöltek rajta, melyet később a gyógyításhoz is felhasználtak. A tűz formája négyszög volt, amely a Nap „abroncsának”, az ekliptikának a fordulópontjait jelképezte. Mivel Keresztelő Szent János a kereszteletlenül meghalt gyermekek égi pártfogója, gyümölcsöt is szórtak a tűzbe, táplálékul a kis halottak lelkének, de a tűzben sült almát orvosságnak, gyermekóvó szernek is tekintették. A tűz körül a gyermektelen asszonyok cseresznyét fogyasztottak, mivel a néphit szerint ez elősegítette a gyermekáldást.

Az ünnep előestéjén koszorút kötöttek, és a házra akasztották, hogy a tűzvész ellen védjen. Üszköt hordtak a káposztásba a hernyók ellen, és megfüstölték a kutakat és forrásokat, hogy a kígyók és ártó lények mérgétől megtisztuljanak. Ezzel igazából a fényt akarták megóvni, hiszen a hiedelmek férgei, sárkányai a sötétséget jelképezték, melyek ellopják a fényt.

 Az ünnep fénypontja a tűzugrás volt, amelynek a célja szintén a fény megtartása, vagyis hogy a Nap mindig olyan magasra ugorjon, mint ezen a napon.  Emellett a tűzugrásnak tisztító és termékenységfokozó hatást is tulajdonítottak, és jósoltak belőle a férjhezmenetelre vonatkozóan is például ki kivel ugrik párban, ki ér előtte földet. A tűzugráson kívül Európa-szerte fáklyákat is gyújtottak, továbbá szokás volt a tüzes karika eregetése, a tűzcsóválás is.

A tűz körül álló asszonyok különféle illatos füveket, virágokat füstöltek, s ezeket később fürdők készítéséhez használták fel. Gyógyító hatást tulajdonítottak a tűzbe vetett almának is: aki abból eszik, nem betegszik meg. Baranya megyében a sírokra is tettek a sült almából, míg Csongrád megyében azt tartották, hogy a tűzbe dobott alma édes ízét az elhunyt rokonok is megízlelhetik. Szeged környékén tűzbe dobott, majd onnan kipiszkált almát fogyasztottak a torok- és hasfájás elmulasztására vagy megelőzésére.

Források: delmagyar.hu, sulinet.hu

Képek forrása: pixabay