A belvároshoz délről csatlakozó Széchenyi tér a 19. század elején még a város vége volt, területén egy tóval, amit Két-pék tónak neveztek, és a legenda szerint itt fürdették meg azokat a pékeket, akik nem megfelelő méretű és súlyú kenyeret adtak el. A tér története azonban ennél jóval messzebbre, a 14. század elejére nyúlik vissza, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy a  kőfallal körbevett vár védelme már nem volt elég biztonságos, támadások során már gyengének és könnyen bevehetőnek látszott, ezért új technika alkalmazása vált szükségessé: mély és széles vizesárokkal övezték az erődítményt.

A soproni várfalak körül a vizesárok 1340 táján készült el (SoprOkl. I/1:76). A terv kivitelezéséhez a mai Ausztria területén eredő Rák-patakot használták fel, mégpedig olyan szakszerű módon, hogy a Deák térig lezúduló vizet az ősmedrétől a mai Zsilip és Jókai utca közti, növényzettel benőtt területen felépített zsilippel vezették tovább a mai Rákóczi utca páros oldalán, a hajdani Zrínyi Ilona Tiszti Leánynevelő Intézet, majd hosszú évekig ruhagyár előtt, a Széchenyi téri tároló tavakig. Az alsó medence végén volt az átvezető ág a kb. 20 méter távolságban lévő várárokba. Gondoskodtak a felesleges víz elvezetéséről is két irányban: a nyugati ág az Ógabona téren áthaladva a Festőköznél, a keleti pedig a Torna utcán keresztülfolyva a Paprétnél torkollt az Ikvába.

A soproni vár erődítményét ábrázoló legrégebbi térkép 1622-ben készült és a mai napig a bécsi hadi kincstárban őrzik. A térkép valójában madártávlati rajz, lépték nélkül, a Szent Mihály-templom felől a mai Széchenyi tér irányában mutatja a belvárost, jobboldali felső sarkában, a mai Széchenyi tér helyén kifli alakú tó látható, középen egy híddal. Ez a tó volt a várfalat körülfogó vizesárok víztározója.

Michel Zakarias rézmetszete 1700-ban készült, és a várost az előző katonai rajzzal szemben a Kurucdomb felől a Sörgyár irányában, vagyis az előbbire nagyjából merőlegesen mutatja. A rajzon nemcsak a Széchenyi téri tározótavak (az előbbi rajz hídjának helyén beszűkült átfolyó van) láthatók, hanem ezek vízellátása és a vízfeleslegük elvezetése is.
 

A 18. század közepére a hadászati technika olyan nagymértékben változott, fejlődött, hogy a falak és a vizesárok is elveszítette  védelmi jelentőségét. Így a Rák-patakkal táplált csatorna használata teljesen megszűnt, az árkokat betemették. A keleti tó a mai Domonkos-templom előtt azonban megmaradt az 1800-as évek elejéig, ami igencsak kapóra jött Berzsenyi Dániel számára, aki ebben az időben volt líceumi diák, és iskolatársaival való összetűzések alkalmával jól kihasználta a tó kínálta lehetőségeket: „nem egy poncihter legényt belehánytam az iskolánál levő pocsolyába…” (1790 körül).

A Sétatér, az úgynevezett Promenád létesítését a Szépítő Bizottmány intézte. Először 1827-ben a Domonkos-templom előtti tavat kezdték feltölteni, majd 1845-ben teljesen be is temették. Elindult a terület parkosítása, amely projekthez az első fákat (huszonöt nyárfát és ugyanannyi szomorúfüzet) Széchenyi István ajándékozta a városnak. A teret ennek emlékére nevezték el róla, és állították fel a közepén kialakított díszkert nyugati végében egész alakos bronzszobrát, melyet Mátrai Lajos készített 1896-ban.
A sétatér egyik részén, abban az időben még meglévő emelvényen hetenként háromszor zene szólt, és olyankor a város előkelő közönsége, nem ritkán az éppen itt tartózkodó valamelyik főherceg is megjelent a téren.

Az egykori Promenád két tavának feltöltésénél nem voltak tekintettel arra, hogy a medrekbe milyen anyagok kerülnek (mindenféle törmeléket, cserepet, követ stb. beleszórtak), így a területen kialakult talaj nem volt alkalmas arra, hogy a minőségi növényzet megtelepedhessen. A teret akkor már olyan ékes épületek övezték, mint a Széchenyi-palota (mai formájában 1851 óta), a domonkosok temploma és zárdája, az 1825-ben helyreállított líceum, az 1859-ben felépült, a teret nyugat felől lezáró pompás Ritter-féle ház, majd 1872-ben az elhordott bástya helyén a Kaszinó (ma: Liszt Ferenc Művelődési Központ), a növényzet azonban csenevész, szegényes maradt.

A tér állapota már 1879-ben foglalkoztatta a Városszépítő Egyesületet, ám a tér rendezése nagyon költséges munkának bizonyult, mivel új termőföldet is hozatni kellett. A tér házainak tulajdonosai azonban felismerték a parkosítás szükségességét, és készséggel járultak hozzá a költségekhez. A terveket Rosenthal bécsi kertész készítette, a kivitelezés Blaschek soproni kertész nevét dicséri. A javított talajba gesztenye- és akácfákat ültettek, a térre pihenő padokat helyeztek ki, a füvesítést is megvalósították – gyönyörű parkot teremtettek.

Így jött létre a Promenád, Sopron első igazi sétatere. A helyiek számára különösen kedves, izgalmas múltú teret hivatalosan csak 1836-1861 között nevezték Promenádnak, 1861 óta a legnagyobb magyar, gróf Széchenyi István nevét viseli.

Forrás: Szabó Jenő (1983): A Soproni Városszépítő Egyesület története (1864–1946). Soproni Szemle 37. évf. 1. sz.

Ruhmann Jenő (1988): A Rák-patak hasznosítása a XIV. századtól napjainkig / Korábbi medervezetés, mesterséges leágazások.  Soproni Szemle 42. évf. 1. sz.

https://lepteiknyoman.blog.hu/

Borítókép: Sopron, Széchenyi tér, 1900-as évek eleje. (http://hetedik.hu/)