Kezdetben az emberek kénytelenek voltak beérni a tiszta vízzel és néhány házi gyártmányú eszközzel, praktikával és szerrel, ami a foltok eltávolításában segített. A legpuritánabb mosás folyó vízben történt: a szennyest a közeli patakokhoz, folyókhoz vitték, és az áramló vízben nyomkodták, dörzsölték, nagyobb kövekhez csapkodták vagy erre a célra gyártott sulyokkal ütögették, majd a napra terítve hagyták, hogy a nap UV-sugarai végezzék a fehérítést és fertőtlenítést.

Viszonylag hamar felfedezték azt is, hogy bizonyos anyagok kiviszik a foltokat. A védikus kultúrában és a római városállamokban a vizeletet hagyták kicsit megerjedni. A folyamat során ugyanis ammónia keletkezik, ami – a hamulúghoz hasonlóan – egy elég lúgos anyag, így alkalmas a makacs foltok eltávolítására.

A zsidó-keresztény kultúrában hamut használtak erre a célra (így már érthető az is, hogy honnan származik a „hamut szór a fejére” kifejezés). A mosáshoz használt hamulúgot úgy állították elő, hogy az egyszerű fahamut zubogó forró vízzel keverték el. A szennyes ruhát előző este dézsákban, hideg vízbe áztatták be, majd másnap reggel erre egy úgynevezett hamuvasat tettek, amire a kemencéből nyert fahamut rászitálták.

A hamura először langyos vizet öntöttek, az így keletkezett lúg pedig a ruhákra folyva kioldotta azokból a zsíros szennyeződéseket. A dézsából a lúgot kivették, újra felforralták, majd ismét a ruhákra öntötték. Ezt addig ismételték, míg kellő tisztaságú nem lett a ruha. Az erősen szennyezett ruhákat pár órára a lúgban hagyták állni. Az így kitisztított ruhát azután a patakra vitték (vagy ahol nem volt folyóvíz a közelben, ott a kúthoz, egy teknőbe hordták), hogy az áramló vízben kimossák és sulykolóval kiverjék belőle a lúgot. Ezzel a hosszadalmas és fárasztó módszerrel havonta egy, legfeljebb két alkalommal tisztították a ruhákat.

A hamulúgos módszer évszázadokon át működött. Mivel a mosás ilyen nehéz munka volt, ráadásul a lúgos anyagok elég csúnyán bántották a mosásra kényszerülők bőrét, ezért igazi forradalom volt a 19. század közepe-vége felé a szappan alapú mosószerek megjelenése. Nálunk csak a 20. század elején kezdett elterjedni a falvakban a mosószappan használata. Ebben az időben egyrészt már kimentek a divatból a nehéz házivászonból készült ruhák, másrészt beszerezhetővé vált a szappankészítéshez szükséges lúgkő is.

A szappan főzése, ami ugyancsak az asszonyok dolga volt, rendkívül fáradtságos és hosszadalmas volt. Általában évente egyszer, disznóvágás idején a nem ehető zsiradékból és a múlt évben a konyhán visszamaradt zsírból és faggyúból készítették el a teljes következő évi szappanadagot. A szappanfőzésnek csak akkor álltak neki, ha összegyűlt annyi alapanyag, amiből legalább 4 kg szappant elő lehetett állítani. Ez nagyjából 20 kg zsiradékot jelent.

A szappan mellett voltak más tisztítószerek is a háztartásokban. Használták a krétaport, hagymalevet, tejet, ecetet, citromot, burgonyalisztet ilyen célokra, de közismert volt tisztítóerejéről a só, a szódabikarbóna és az alkohol is.

Ezer évvel ezelőtt nem nagyon volt választék a textíliák anyagában. Széles körben csak a gyapjú, a len és a kender volt elérhető. A 19. század közepén, az iparosodás kezdetén jelentek meg a különböző műanyag szálakból készült ruhák, melyeknek a mosásához már mindenképp finom mosószerekre volt szükség. A falusi asszonyok hamar rájöttek a megoldásra: felfedezték a szappanfű növényt (Saponaria Officinalis), ami hatalmas mennyiségű szaponint termel. A szaponin egy természetes habzó anyag. A fitoterápiában köptetőnek használják, de mivel maga is emulgeáló hatású, ezért mosásra is alkalmas. Hamarosan elkezdték használni ezt a növényt a finom textíliák, fehérneműk mosására. A múlt század elején még termett elég szappanfű az alföldi mezőkön ahhoz, hogy a mosási igényeket kielégítse.

A vadgesztenye

Az első vadgesztenyefák a török hódoltság korában kerültek hazánkba. A déli népek már régóta kertjük díszének tekintették a gyönyörű, érdekes felépítésű vadgesztenyefákat, melyek szaponintartalma vetekszik a mindannyiunk által jól ismert mosódióéval. Ráadásul használni sem bonyolultabb, mint az indiai testvérét.

Ilyenkor, az érési szezonban nagyon hamar megszedhetjük az egész évre való mosószerünket valamelyik parkban. A még friss vadgesztenyét négy részre vágjuk és jól szellőző zsákocskákba töltjük. Mosáskor 8-16 darab negyedet egy kis mosózsákba töltünk, és a mosódobba helyezzük. Az öblítő helyére erős illatú illóolajat (ylang, fahéj, szerecsendió, kakukkfű, teafa) tehetünk, a mosópor helyére pedig egy kevés mosószódát, hogy erősítsük a mosó hatást, de finom textíliák mosásához ez nem javasolt.

A vadgesztenyéből házilag folyékony mosószer is készíthető.

Hozzávalók: 6 db vadgesztenye (lehetőleg friss, mert azzal könnyebb dolgozni)

Elkészítés:

1. A gesztenyéket vágjuk ketté, pucoljuk meg és szeljük apró darabokra. (Ha régebbi a gesztenye, érdemes egy kis időre beáztatni, mert így megpuhul a héja, és könnyebben jut a termés belsejébe
2. Tegyük lábosba 1,2 liter vízben és a forrástól számítva 10 percig főzzük kis lángon. (Van olyan recept, ahol a héjával együtt főzik meg a gesztenyét, de le is lehet szedni a héját és konyhai szeletelővel apró darabokra vágni a belsejét.)
3. Ha a főzés végén botmixerrel pürésítjük a már habzó főzetet, akkor egy sárgás színű, a víznél sűrűbb állagú folyadékot kapunk. Hagyjuk kihűlni!
4. Ha kihűlt, szűrjük le és használatig tároljuk a hűtőben!

Ajánlott maximum 10 nap alatt elhasználni a bolti mosógélekhez hasonló adagolásban, hogy ne menjen tönkre. Ha sok gesztenyét szedtünk, érdemes a megmaradó készletet összedarálni és kiszárítva eltenni – ezt később kisebb adagokban fel lehet használni gél készítésre.

Következő cikkünkben további természetes mosáshoz használt anyagokat mutatunk be.

Forrás: nlc.hu, hazikence.hu, tudatosvasarlo.hu

Képek forrása: pixabay