1921. augusztus 28-án Ausztria felől különös menet lépte át a magyar határt. Elől felfegyverzett osztrák csendőralakulatok vonultak – géppuska is akadt náluk, biztos, ami biztos alapon – mögöttük rezesbanda és ünneplő civilek. Nagy nap volt ez számukra, igazi ünnep, ugyanis új területeket készültek országukhoz csatolni, például Sopront, az „ősi osztrák várost”. A romantikus elképzelés az volt, hogy az osztrák csendőrök majd szépen díszlépésben bemasíroznak Sopronba, ahol szeretettel várják őket. Tudnak jöttükről, hiszen már 1921. augusztus 1-jén megjelent a hirdetmény Nyugat-Magyarország városaiban a nagyobb köztereken: „An die Bewohner des Burgenlandes! Nyugatmagyarország lakosságához! A trianoni békeszerződés határozmányai keresztülvitelének értelmében, Nyugatmagyarország területe Ausztriának adandó át.”

A trianoni békeszerződésnek egyetlen bekezdését sem könnyű megmagyarázni és elfogadni, de a legérthetetlenebb része mindig is az volt, hogy Magyarország területéből a háborút szintén vesztesként befejező Ausztriának is részesednie kell. Az még csak-csak valamennyire érthető, hogy az antant magyar területekkel akarta jutalmazni vagy épp létrehozni a kisantant államait, de az osztrákok hogyan jöhettek ki nyertesen ebből a zavaros ügyből, felettébb érdekes eset, amelyre egyszerűen nincs ésszerű magyarázat.
A magyar állam ugyan több ízben is tiltakozott, és megpróbált megállapodni az osztrák államvezetéssel, de a próbálkozások eredménytelenül zárultak. Az osztrákok hajthatatlannak mutatkoztak, makacsul igényt tartottak a „jogos jussukra”. Ekkor kezdődött egy önkéntesekből álló magyar felkelő alakulat szervezése, Héjjas Iván, Prónay Pál és Ostenburg-Moravek Gyula vezetésével. 

A nyugat-magyarországi területek átadását a Nagykövetek Tanácsa augusztus 29-re tűzte ki, a magyar tárgyalási kísérletek ellenére. Aznap az antant szövetségközi tábornoki bizottsága és az osztrák kormány megbízottjai a Széchenyi-palotában pezsgővel a kezükben várták az osztrák fegyveres erő Sopronba történő bevonulásának hírét, és magukat a csapatokat. Az “A zóna” Magyarország felöli határán álló osztrák csendőrség 500 fős egysége birtokba vette Ágfalvát, a szomszédos települést, és várták a magyar csendőrzászlóalj Sopronból történő kivonulásának hírét, amely után díszlépésben szerettek volna a városba bevonulni, hogy területi igényüket érvényesítsék. Számításaikat azonban a rongyosok kíméletlenül keresztülhúzták: a Prónay Pál és Héjjas Iván által toborzott felkelők mintegy százhúsz fős csapata Francia-Kiss Mihály, Kaszala Károly és Maderspach Viktor parancsnoksága alatt puskatűzzel fogadta a vidám társaságot.
Ez volt az első ágfalvi összecsapás, amelynek során a történelmi határ mentén, több helyen is benyomuló osztrák csendőrséget a magyar felkelők sikeresen megállították, és Robert Davyt, Burgenland kormánybiztosát is elfogták. Ezzel vette kezdetét a másfél hónapig tartó nyugat-magyarországi fegyveres felkelés, amely elvezetett a soproni népszavazáshoz.

Az osztrákok banditáknak, az antant pedig magyar inszurgenseknek (felkelőknek) nevezték a hazafiakat. Soraikban az akkori Magyarország valamennyi társadalmi rétege ott harcolt. Egymás mellett küzdöttek szegények és úri fiúk, leszerelt honvédtisztek, veterán frontharcosok, soproni főiskolások, polgárok, pesti műegyetemisták, mosonmagyaróvári gazdászhallgatók, szombathelyi, felsőőri, soproni vasutasok. A 2500-3000 fős és területenként 20-25 részre osztott felkelő sereg 200 kilométeres határszakaszon a Fertő-parti Nezsidertől a Vas megyei Németújvárig küzdött az 1000 éves határokért. 

Az osztrák kormány 1921. szeptember 7-én másodízben is kiadta az utasítást Sopron megszállására. Ágfalváig jutott a géppuskás szakaszokkal is megerősített, félezres létszámú osztrák csendőrsereg, de a magyar felkelők megint csak visszavetették az osztrákokat.

A főleg Selmecbányáról Sopronba menekült diákokból álló irreguláris egység, amelynek tagjai között szombathelyi vasutasok és bosnyák katonák is voltak, a 48-as laktanyában gyülekeztek, civil ruhában. Körülbelül 110 fő gyűlt itt össze, egyelőre fegyver nélkül, azt ugyanis éjszaka adták át nekik Ostenburg-Moravek Gyula őrnagy magyar csendőrei. A felkelőket Maderspach Viktor tartalékos huszárszázados, Gebhardt Pál százados és Székely Elemér tartalékos tüzérhadnagy vezették. A csapatnak csupán egyetlen Schwarzlose géppuskája volt, amelynek cipelését két bosnyákra bízták. 7-én éjszaka közösen indultak meg alig ismert erdei ösvényeken keresztül a Liget-patakhoz, ám fényeket nem használhattak, az ugyanis elárulta volna őket az osztrákoknak. Egymásba kapaszkodva vonultak végig az erdőn, a géppuskát cipelőket pedig az övükre csatolt szíjjal vezették. A haladásban segítségükre volt Ágfalva toronyórája is, amely minden negyedórát jelzett. Megérkezésük után átvették a Mannlicher puskákat Ostenburg csendőreitől, majd három rajra osztották fel magukat.

Szeptember 8-án hajnali háromnegyed ötkor a két főiskolás raj az ágfalvi erdő és a brennbergi vasút között indult előre, míg a harmadik egység a falu alsó részén kezdte meg az előrenyomulást a település felé. Az osztrákok észrevették a támadásra készülő magyarokat, és a falu északi részén lévő nagymartoni vasúti töltés mögül tüzet nyitottak rájuk. A felkelőknek sikerült bejutniuk Ágfalvára az evangélikus templom fedezékébe, de mivel az iskolaépületből ismét erős tűz alá vették őket, kénytelenek voltak visszavonulni, majd csatlakozni a brennbergi úton közeledő felkelőkhöz. A felkelők ezután a Kirschknopf vendéglő irányából hátba támadták az osztrák csendőröket, akik a vasúti töltés mögé húzódtak vissza. A harmadik raj oldalba támadta a bakterházat védő ellenséget, és sikerrel verte vissza az osztrákok szuronyrohamát. Az osztrákok ezután készenlétben tartott vasúti szerelvényükön menekültek el Ausztria felé. A csata mintegy négy órán keresztül tartott, ez idő alatt a felkelők öt rohamot indítottak a túlerőben lévő ellenség ellen. Magyar részről elesett Machatsek Gyula erdőmérnök-hallgató, tartalékos hadapródőrmester; Szechányi Elemér bányamérnök-hallgató, tartalékos alhadnagy; és Pehm Ferenc pénzügyi tisztviselő, önkéntes. Ezen kívül heten súlyosan, többen pedig könnyebben sebesültek meg. Osztrák részről két halott, Arnold Mosch és Karl Heger járőrvezetők nevei ismertek.
A hősi halált halt magyar felkelők számára Sopron városa dísztemetést rendezett, és őket a jelenlévő sokaság részvéte mellett szeptember 10-én helyezték örök nyugalomra a Szent Mihály temetőben, míg Pehm önkéntes Szombathelyen alussza örök álmát.

A csata eredményeképpen az osztrákok a Trianon előtti határra vonták vissza erőiket, ám szeptember közepétől így is állandósultak a kisebb összecsapások és a járőrharcok az osztrákoknak ítélt területen. Nagyobb szabású akciót azonban nem szerveztek a terület ellenőrzés alá vonása érdekében.

A második ágfalvai összecsapásnak nagy szerepe volt abban, hogy 1921 decemberében Sopron és környéke népszavazással dönthetett hovatartozásáról.

Forrás: ifj. Sarkady Sándor (2009): Az 1921-es nyugat-magyarországi felkelés (https://tortenelemportal.hu/)
Wikipédia

Borítókép: A rongyosok támadásra indulnak Ágfalvánál (Soproni Múzeum)