- Rupprecht Mihály a legkorábbi soproni fotográfusok egyike, a dokumentumok szerint 1863-ban kezdte az ipart városunkban – tudtuk meg Bolodár Zoltántól, a Soproni Múzeum fotó-adattárosától, aki kiemelte: ebben az időben a fotográfia nagy tudást igénylő szakma volt, komoly berendezéseket, gyakorlati tapasztalatot és vegyi ismereteket igényelt. - Ezért akkoriban egy olyan jelentősebb városban, mint amilyen a vármegyeszékhely Sopron volt is csak kevés fotográfus dolgozott. Nagyon jó volt, ha párhuzamban 2-3-an gyakorolták a szakmájukat – tudtuk meg tőle.

Bolodár Zoltántól megtudtuk: Rupprecht Mihály a szigorú feltételek ellenére kiválóan megállta a helyét. A fotográfus azt hirdette, hogy a szakmában nagy névnek számító bécsi Angerer tanítványának vallotta magát, és a Császári és Királyi Udvari Fényképész címet is viselte. Igaz, a mai napig sem sikerült pontosan tisztázni, hogy mivel lehetett elnyerni ezt a jelzőt – mindenesetre kevesen viselték a címet. - Rupprecht úr szakmai kiválóságát bizonyítja, hogy számtalan díjat is begyűjtött hazai és nemzetközi színtereken egyaránt. Így elismerték munkáit Londonban, Moszkvában és Párizsban is, hogy csak pár példát mondjak – hívta fel a figyelmet a fotó-adattáros.

Rupprecht Mihály egyik fotográfiájának verzója, amin láhtató, hogy Európa számos városában díjazták képeit és munkáját

A szakértők elismerik: Rupprecht Mihály munkássága nagyon sokoldalú volt. - A XIX. század második felében ő volt Sopron talán legjelesebb városfotográfusa. Ezt a képeslapokat és fotókat gyűjtők egyaránt tanúsíthatják – emelte ki Bolodár Zoltán. - Egyrészt azért, mert Rupprecht úr gondosan dokumentált neves épületeket, amelyeket ma már nem láthatunk. Illetve készített fontos eseményekről is felvételeket, például a régi városháza bontásáról, a vízmű alapkőletételéről, vagy arról az ünnepségről, amelynek során útnak indították a villamost. Mindez azért különleges, mert a fotóriport időszaka körülbelül az I. világháború idején köszöntött be – fejtette ki a fotó-adattáros.

Rupprecht Mihályra jellemző volt, hogy tevékenységét művészi szinten próbálta űzni. - Cikket is írt arról, hogy legyen a festészetben is jártas az, aki a fotográfiával foglalkozik – hívta fel erre a figyelmet Bolodár Zoltán. - Ezt azért is hangsúlyozta, mert főleg zsánerképeket, vagyis színvonalas életképeket készített, amelyekhez maga festette meg a díszletet és ő öltöztette be a szereplőit, akiket aztán profin beállított és példás alapossággal megvilágított. Érdekes, hogy akármilyen szépnek is tűnik az összkép, a művészettörténészeknek vannak fenntartásai a műfajjal kapcsolatban. Csak egy példa az ilyen fényképekre: ha őszi fotót akartak készíteni, őszi hátteret festettek a műterembe, betettek egy padot, vagy rom szerű követ, amelyre rátámaszkodott az illető. Esetleg hoztak még be leveleket is az utcáról és szétterítették a padlón. Nos, mindezek után elkészülhetett a fotó – osztotta meg velünk a Soproni Múzeum fotó-adattárosa.

Flandorffer Ignác portréja (1885 körül)

A legendás soproni fotográfus idejében szinte mindenki a jövedelmező műtermi fotózással foglalkozott, tulajdonképpen a 20. század elejéig. - Az 1860-as években a 6*9 centiméteres, vizitkártyák hódítottak, amelyek lényegében portréfotók voltak, aztán később, az 1870-es, 80-as és 90-es években elterjedtek a kabinetképek, amelyek már többféle méretben voltak elérhetőek. Akár nagyobbakban is, amelyeket kitehettek például az asztalokra az igényes és jómódúbb polgárok. Ilyenekkel a kosztümös filmek rajongói gyakran találkozhatnak – fejtette ki Bolodár Zoltán.

A szakértő ugyanakkor rávilágított, hogy más oka is volt annak, hogy a fotózás sokáig szinte „lekorlátozódott” a műtermekre. - A XIX. századi fotográfiai technológia tekintetében ideális volt ez a módszer, mert az akkori fényképezőgépeknek nagyon hosszú volt a rekeszideje – osztotta meg velünk. - Így sok ideig kellett nyitva hagyni a blendét ahhoz, hogy elég fény érje a fényérzékeny anyagot. A műtermi környezetben az ideális megvilágítás adott volt és a mozgással sem kellett törődni, ezt ugyanis az akkori masinák nagyon nehezen tudták csak lekövetni – tudtuk meg Bolodár Zoltántól.

 Soproni kerékpáros egyesület tagja (1895 körül)

A műtermi fotók sok mindenről árulkodnak az 1800-as évek második felében élő soproni polgárok igényeiről, ami a fotózást és az öltözködést illeti. - Voltak ugyan portrék, amelyek egyszerűbb fotók voltak, amolyan megszokott ruházatban. Ugyanakkor az volt a jellemző, hogy az emberek nagyon sokszor úgy fényképeztették le magukat, amilyennek látszani akartak – mondta el a szakértő. - Ezeken a szereplők ki szerették volna emelni pozitív tulajdonságaikat. Például kardot csatoltak az oldalukra, maguk mellé tették a házi kedvencüket és beálltak egy olyan környezetbe, amelyet méltónak találtak a fotózásra, mint nem mindennapi alkalomra. Népszerű motívum volt az asztalra helyezett könyv is, amely a műveltséget sugallhatta. Érdekesség, hogy ma megszokott hétköznapi használati tárgyak is státusszimbólumnak dívó különlegességként jelentek meg. Ilyen volt mondjuk a kerékpár is. Rupprecht Mihály egyik neves csoportképén például a Sempronia Kerékpár Egyesület tagjait örökítette meg – fejtette ki Bolodár Zoltán, aki hozzáfűzte: műtermi fotózás népszerű műfaj volt még a 20. században is és ugyanazt az igényt tükrözte és szolgálta ki, amelyet a 19. században.

Borítókép: soproni ökrösgazdák nyáron a pincében (1880-as évek)