Gróf Teleki Blanka alakja ismert a magyar történelemben, hiszen a feminizmus magyar előfutáraként sok vihart és kalandot élt át a céljai elérése felé vezető úton. A hazai nőnevelés élharcosa, a női emancipáció szószólója, a szabadságharc és Kossuth lelkes híve lett, támogatója és küzdőtársa Vasvári Pálnak (1827–1849), a forradalom mártírjának.

1806. július 5-én született a Máramaros megyei Kővárhosszúfalun, Teleki Imre gróf és Brunszvik Karolina gyermekeként, gazdag arisztokrata családban. Anyja Brunszvik Teréz húga volt, aki az első magyar óvodákat alapította. Blanka zenét és nyelveket tanult, kedvenc elfoglaltságai közé tartozott a festészet, szobrászat és a lovaglás, de gyermekkora mégsem tekinthető boldognak. Apja nagyeszű, klasszikus műveltségű, azonban szigorú, nagyon zárkózott ember volt, aki kastélya kapubejáratára ezt a jelmondatot íratta: „Qui bene latuit bene vixit” (Jól él, aki rejtve él). Életében ehhez tartotta magát, nem fogadott vendégeket, így gyermekei – bár szerette őket – társasági élet nélkül nőttek fel. 

Blanka életében 1826-ban következett be fordulat, amikor apja belátta, hogy nem tudja számára biztosítani a megfelelő nevelést, ezért Brunszvik Terézhez, nagynénjéhez küldte Martonvásárra. A nagynéni révén Blanka kapcsolatba került a kor olyan kiváló személyiségeivel, mint Döbrentey Gábor, Vörösmarty Mihály vagy Bajza József. Képezte magát a szobrászat és festészet terén, és hamarosan kapcsolatba került a neveléssel is. Nagynénje megalapította az első óvodát, az Angyalkertet, és az általa szervezett programokban (nőegyletek, óvodalátogatások) Blanka is aktívan részt vett. 1836-ban elkísérte Brunszvik Terézt Németországba, és útközben Pozsonyban Széchenyi Istvánnal is találkozott. Ezután visszatért Erdélybe, megpróbálkozott oktatással, de csak néhány tanítványa volt Kolozsvárott. 1841-ben jelent meg egy korábbi jó ismerősének, Fáy Andrásnak a „Nőnevelés és nőnevelő intézetek hazánkban” című írása, amelyben a szerző a nőnevelést pusztán háziasszony képzésnek tartotta. Ez a vélemény felháborította a női egyenjogúságért küzdő Teleki Blankát és Brunszvik Terézt. Blanka elhatározta, hogy egy leánynevelő intézetet alapít, és 1843-ban, édesanyja halála után Pestre költözött.
Pesten első lépésben munkatársakat gyűjtött maga köré. Ekkor ismerkedett meg a partiumi nemesi családból származó Leövey Klárával (Máramarossziget, 1821. március 25. – Budapest, 1897. április 8.), és Karacs Terézzel (Pest, 1808. április 18. – Békés, 1892. október 7.). 

1846-ra elkészültek az iskola nevelési elveivel, és kibérelték az Újépülettel szemközti Majtényi-ház második emeletét. Ez volt az első középfokú leányiskola Magyarországon, amelyben az oktatás szaktanári rendszerrel indult meg, jól képzett, haladó módszereket követő pedagógusokkal. Az intézet célját a szellemi, erkölcsi és esztétikai nevelésben jelölték meg, ugyanakkor hangsúlyozták a nemzeti érzelem fontosságát is. Elsősorban a hazától elidegenedett főrangúak lányait szándékozták nevelni az intézményben, és ehhez olyan remek tanárokat szerződtettek, mint Vasvári Pál (magyar nyelv és történelem), Hanák János (természetismeret). Tanítottak a leányoknak világ- és magyar történelmet, földrajzot, matematikát, mitológiát, francia, német és olasz nyelvet, vallásismeretet, zenét, rajzolást is. 

A történelem azonban megakadályozta az intézet igazi kibontakozását. Kitört a márciusi forradalom, amelynek egyik vezetője a radikális nézeteket valló, köztársaságpárti Vasvári Pál volt. A Tizenkét pont és a Nemzeti dal kinyomtatására váró tömegben volt Leövey Klára is, aki így emlékezett vissza a jelenetre: „Az ablakban álló ifjak szórták ki a Hatvani utcában hő vággyal várakozó tömegnek a frissen nyomott lapokat. Az eső permetezett, de a nép nem oszlott, sőt mindig tömörült…” A huszonhét éves Leövey ezután a szabad sajtó első termékeivel visszasietett a leánynevelő intézetbe, ahol Teleki Blanka azonnal – első nőként – nyilvánosan fel is olvasta a Nemzeti dalt a növendékeknek. A nemzeti szellemben nevelkedő leányok lelkesen követték a forradalmi eseményeket, nevelőnőikkel együtt a múzeumkerti népgyűlésekre is jártak a következő időszakban. Majd 1848 áprilisában a forradalom 12 pontjának mintájára a grófnő tanítványaival együtt kiadta a „Teleki Blanka növendékeinek kiáltványa a nők egyenjogúsága ügyében” című dokumentumot, amelyben elsőként veti fel, hogy a szavazati jogot a nőkre is ki kellene terjeszteni (a ’48-as törvények ugyanis a felsorolt kritériumokban kiemelték, hogy „a nőket kivéve.”) „Ne legyenek olyan mondatok: „mindenki bír szavazati joggal, kivévén a nőket". Követeli ugyanakkor, és ennél is fontosabbnak tartja a nők oktatásának ügyét, amely a 19. század közepétől a magyar nőjogi törekvések középpontjába került: „Kívánjuk, hogy az egyetemben nők is tanulhassanak”. A kívánt beleegyezés nem történt meg. A nemek közötti politikai egyenlőség követelése legközelebb az 1870-es években merült fel ismét, és csak 1918-ban, a női választójog törvénybe iktatásával ért célt. Ekkor is csak részben, mert 1922 és 1945 között még csak a 30 éven felüli nőknek adták meg a szavazás lehetőségét. Ugyanúgy az egyetemig is igen hosszú volt a nők útja, csak 1895-ben kaptak engedélyt arra, hogy bizonyos egyetemek (bölcsészeti, orvosi és gyógyszerészeti) kapuin ők is beléphessenek.

1848 végén Teleki Blanka kénytelen volt a leányiskolát bezárni, és Leövey Klárával rendkívül sok veszély és viszontagság között előbb Debrecenbe, majd Nagyváradra, végül Szegedre menekültek; pénzzel és élelemmel segítették a sebesülteket. A szabadságharc bukása után Teleki részt vett a forradalmárok rejtegetésében, illetve maga is támogatta több forradalmi nyomtatvány megjelenését. 1851-ben letartóztatták, és a nála talált levelek nyomán nemsokára elfogták Leövey Klárát is. A vád az volt, hogy menekülteket bújtattak, óvták a forradalom emlékét, híreket juttattak Párizsba. 1853-ban a pesti haditörvényszék Teleki Blanka grófnőt 10 év, Leövey Klárát öt év várfogságra ítélte. A két nő kegyelemért nem folyamodott, emelt fővel vonultak a börtönbe. Teleki Blanka több várbörtönben, többek közt Kufsteinben raboskodott, a rászabott büntetést az alábbi szavakkal fogadta: „Nevezetes hely! Kazinczy és Wesselényi szellemei fognak körüllengeni!” A börtönből Leövey Klára 1856-ban szabadult, de amikor megtudta, hogy Teleki Blankának még maradnia kell, kérvényt nyújtott be, hogy társalkodónőként a grófnő mellett maradhasson, noha ez további öt év raboskodást jelentett volna. Kérvényét azonban elutasították. Teleki Blanka hat év után, 1857-ben amnesztiával szabadult, és egy rövid időszakra ugyan hazatért, véglegesen azonban soha. Münchenben, Drezdában, Brüsszelben, végül húgánál, Párizsban élt. Itt hunyt el 1862-ben. Hamvai a montparnasse-i temetőben nyugszanak. Emlékezetét őrzi Kertész Erzsébet életrajzi regénye (Teleki Blanka címmel), valamint a Teleki Blanka-díj, amelyet 2008-ban „az esélyt teremtő pedagógusok” részére alapítottak.
Hű barátnője, a 200 éve, 1821. március 25-én született Leövey Klára egy emberöltővel túlélte. Miután 1861-ben a hatóság bezáratta az iskoláját szülővárosában, a későbbiekben már nem sikerült újra tanintézetet alapítania. A kiemelkedő pedagógus és tehetséges írónő termékeny életének egy tragikus baleset vetett véget, Budapesten egy omnibusz elgázolta 1897-ben és néhány óra múlva elhunyt. Búcsúztatására a fővárosban került sor, végső nyughelye azonban Máramarosszigeten, a református temetőben van.

Forrás: https://nokert.hu/

https://vilagfigyelo.com/

Borítókép: Madarász Viktor: Gróf Teleki Blanka és Leövey Klára a kufsteini fogságban, 1867  Foto: MNG