A 2500 lelkes település ráadásul a cseresznyevirág régió-ként ismert terület szívében fekszik. Környéke ideális a cseresznyefák számára, így tavaszonként közel 1000 cseresznyefa borítja fehér sziromruhába a vidéket. De maga a városka sem nyújt rosszabb látványt, sőt! A régmúlt emlékei utolérhetők utcáin, már 1270-ben mint castrum-ot, katonai tábort említették és jóféle borát is dicsérték. Bár az ekkori várát Ottokár cseh király seregei lerombolták, ma is bástyákkal erődített falak övezik Feketevárost. Egykori várába három kapun lehetett bejutni: a Török-kapun, a Ruszti-kapun és a Brucki-kapun. A kapuk fölött ma is láthatóak a csigák, amelyekkel a felvonóhidat mozgatták és zárták a kapukat, ha ellenség közeledett. A három kapu biztosítja napjainkba is a bejutást a történelmi városmagot körbe ölelő, bástyákkal erősített lőréses falak mögé, melyek Burgenland legépebben megmaradt városfalrendszerét alkotják.

A kapuk közül a legjelentősebb a Török-kapu, amelyhez kétemeletes lőréses erődítményt, ún. Zwinger-t kapcsoltak. A kapu voltaképpen egy házsoron keresztül vezet be az óvárosba és vele szemben indul az a bensőséges hangulatú pincesor, mely ma a legrégibb és legteljesebben fennmaradt történelmi pincesor a tartományban. A patak két oldalán 50 pince sorakozik egymás mellett. Az első pincéket az 1850-es években építették a föld alá. Ezeket terményraktárnak, borospincének és borozónak használták - ma már a legtöbbet ez utóbbi funkcióban használják, a betérők nagy örömére, hiszen áprilistól októberig így bárki megízlelheti a híres purbach-i borokat. A közelben egy szintén régiség számba menő pajtasor is látható.

Az óváros pedig egyenest időutazásra hívogatja az érkezőt – hangulata, békés csendje, a szűk közök, a kis házak boltíves kapualjai, kőkeretes ablakai, a középkori lámpások és kőoszlopok, a városi kút; egy hol felbukkanó, hol eltűnő kis patak letűnt korok misztikus hangulatát idézik.

Az óváros legszebb és egyben legtalányosabb építményének a Nikolauszeche néven ismert házat tartják, amely egy kis téren emelkedik a patak partján. A 16. században építették és a szájhagyomány szerint imaháznak vagy kolostornak adott egykor otthont. A legvalószínűbb azonban az, hogy az apátsági birtok jószágigazgatósága működött itt. A kapuja felett a Kismartoni kegykép szobormásolata, a déli homlokzat falfülkéjében a névadó Szent Miklós szobra áll. Boltíves kapualjában egy régi szőlőprés található, udvarát kerekeskút díszíti. Nemcsak az épület középkort idéző külsejét, hanem eredeti belső berendezését is megtartották: napjainkban vendéglátóhely működik az ódon falak között.

A Feketeváros központjában álló római katolikus templomot Szent Miklós tiszteletére emelték – nem véletlenül, ő a hajósok és a kereskedők védőszentje is többek között. A község lakói közül pedig a múltban nem kevesen köszönhették megélhetésüket e foglalkozásoknak és a közeli Fertő-tónak. A fallal körülvett templom középkori elődje helyén áll, melynek emlékét egy 1500-as évekből fennmaradt dombormű őrzi a szentélyben: Krisztust ábrázolja az Olajfák hegyén. A templom körül nyújtózik el a temető. 53 méter magas tornya a második legmagasabb Burgenlandban és nem véletlenül: a harangszoba magasságában a kőkorlátos erkélyről figyelték az őrök a vidéket. Nemcsak akkor figyelmeztették a lakosságot, ha ellenség közeledett – a török időkben ez sem ment ritkaságszámba; de akkor is, ha vihar fenyegetett a tavon. Sajnos ez is többször megesett az idők folyamán, erre hívja fel a figyelmet a barokk templom főoltárképe is, amely Szent Miklóst ábrázolja egy Fertő tavi szerencsétlenségnél. A mű a soproni festőóriás, Dorffmeister István alkotása -, Esterházy Miklós herceg megbízásából készítette, hiszen már az 1630-as évektől kezdve az Esterházy-birtokokhoz tartozott a település is.

Feketeváros neve szorosan összefonódik a törökökkel. Az óvárost körülölelő erődfal a török támadások ellen épült, a központba a Török-kapun keresztül lehet legegyszerűbben bejutni - a város leghíresebb embere pedig egy török katona. Ki volt ez a legendás török?

A hagyomány szerint Kőszeg ostroma idején egy portyázó török csapat Purbach felé indult. Erre a hírre a lakosok elmenekültek a városból. Mivel az ideérkező törökök nem találtak senkit, nyugodtan dézsmálták a kamrákat és a borospincéket. Az egyik török katonának annyira ízlett az itteni bor, hogy jól berúgott tőle. Gondolta, pihen egy kicsit és elaludt. Míg ő aludt, a társai elmentek. Később, mikor felébredt, látta, hogy egyedül maradt a csapatból. Mivel a portyázó törökök elhagyták a várost, a lakosok visszajöttek házaikba. Az itt maradt török elbújt egy házban és úgy gondolta, hogy éjjel majd a kéményen keresztül megszökik. Mikor a ház népe nyugovóra tért, a török felmászott a kéménybe, hogy kijusson a házból. Csakhogy amikor kidugta a turbános fejét a kéményen az éber éjjeliőrök észrevették és fellármázták a többieket. Így a török nem tudott elmenekülni. A város elöljárói hosszas tanácskozás után megkegyelmeztek neki és megengedték, hogy itt maradjon köztük. A hálás török végül megkeresztelkedett és a ház urának szolgálatába szegődött. Miután meghalt, házigazdája egy szobrot állíttatott neki, amelyet házának kéményére helyeztetett. Azóta is ott látható a szobor a Törökpince kéményén, persze csak akkor, ha valaki a ház mögött húzódó Török utcáról nézi.

Források:

ferto-to.hu

Panoráma Regionális Útikönyvek: Burgenland. Írta: Németh Adél. Budapest, 2003.

varlexikon.hu

hu.wikipedia.org

Borítókép forrása: funiq.hu