Eti néni soha nem fogy ki a szóból: olyan átéléssel és annyi humorral fűszerezve mesélte kalandos élete eseményeit, kitérve a legapróbb részletekre is, hogy az ember azt gondolta: az ő előadásában talán még a matek is érdekes lehet!

Derszib Eti életében meghatározó élmény volt, hogy hetedikes korában a Hunyadi János Általános Iskolában rajztanára, Bolemann Magda néni elküldte Mende Gusztáv soproni festőművész rajziskolájába.

– Guszti bácsitól tanultam meg az akvarellfestészet alapjait – mesélte szeretettel. – Remekül javított: odajött hozzánk, egy-két ceruza- vagy ecsetvonás, és már jó is lett a kép. Amikor egyszer az egész csoportunkat felvitte a Bécsi utcai lakásába, szinte elájultam a festményeitől! Ő alakította ki bennem a plein air festészet és a francia impresszionisták iránti rajongást. Az Ikva-patak partján, a Festő köznél, a Gazdanegyed utcáit, a Szent Mihály-templomot és környékét rajzolva, festve tanultuk meg a perspektívát, a gótika stílusának rejtelmeit. Sok portrét rajzoltunk (szénnel, ceruzával, diófapáccal, tussal). Ezek alapozták meg a portréfestés iránti szeretetemet. Guszti bácsin kívül a soproni alkotók közül még Soproni Horváth József, Wosinszky Kázmér és Mühl Aladár munkásságát tisztelem különösen.

 

Amikor aktálissá vált a továbbtanulás, édesanyja, Mama már özvegy volt, így egyedül segített neki a fontos döntések meghozatalában. Nagy csalódás volt számára, hogy nem vették fel a képzőművészeti főiskolára Budapestre, ezért matematika-fizika szakra jelentkezett Pécsre. 1972-ben diplomázott. A rajz szakot 1974 és 76 között végezte el levelező tagozaton. 1972-től 30 évig a Soproni Deák Téri Általános Iskolában tanított nagy szeretettel és óriási lelkesedéssel. Közben hobbiból folyamatosan festett.

– Mama nem tanulhatott tovább, önerőből lett tisztviselő, habár mindig is matektanár akart lenni – folytatta. – Nagyon-nagyon büszke volt rám! A Kisalföldet csak a pályázatok miatt járatta, melyekre eleinte matekosként adtam be képeket. 1977-ben a „Sopron 700 éves” című jubileumi, képzőművészeti pályázatra Mama buzdítására, jeligésen (névtelenül) adtam be a Sopron, Új utca, gótikus kiskapu című; a Sopron, Káptalan-terem című és a Eggenberg-ház udvara című képemet. Alkotói díjat nyertem.

Attól kezdve Eti rendszeresen szerepelt soproni és megyei tárlatokon, gyakran írtak festészetéről újságokban. Az ifjú hölgy előszeretettel járt művésztelepekre, és azt gondolta, hogy már ideje lenne férjhez menni is. Hogy hogy nem, egy esztergomi tanulmányút során megismerkedett Magyar Balázzsal, aki éppen válófélben volt. Eti hamar rájött, hogy egy szuperintelligens tanár-mérnökkel van dolga, egy igazi úriemberrel. Tíznapos udvarlás után Balázs meg is kérte a kezét.

– Pár nap múlva Mamától is megkérte a kezemet, aki pedig azt válaszolta, hogy „még nem mehet férjhez, mert nem tud főzni”. Balázs erre: „Akkor majd főzök én!” – tette hozzá vidáman. – Isten ajándékának tartott, és imponált neki az is, hogy a ridikülömben számológépet tartok. Gyakran diskuráltunk egyenletekről. 1978. július 27-én ismerkedtünk meg, augusztus 27-én volt az eljegyzésünk és október 21-én az esküvőnk. Azóta minden történetet úgy helyezek el az időskálámon, mintha a megismerkedésünkkel kezdődött volna az időszámításom.

Az ifjú pár festőkirándulásokat tett a környéken. Balázst nagyon szerette mindenki, és gyönyörűen játszott klasszikus gitáron. A hangszerét általában magával vitte ezekre az alkalmakra. Nagyszerű élmény volt festeni a spanyol és olasz mesterek lágy hangfellegeibe burkolózva. Eti néni eleinte főként csendéleteket, öreg házakat, falu- és városrészleteket, továbbá tájképeket festett. Kedvence az akvarell, de gyakran alkalmaz olaj- és tustechnikát is.

Mindig is foglalkoztatta a portréfestés gondolata, mert a szakmai tudás egyik fokmérőjének tartja. Első portrékból készült önálló kiállítását 1989-ben rendezte meg. 1990-től tíz évig vezetett saját festőiskolát a gyakorlati festészet iránt érdeklődő soproniak összefogására. Ugyanebben az évben nyerte el a Cziffra Alapítvány ösztöndíját, melynek jóvoltából egy hónapig Párizs és Senlis környékét örökíthette meg, miközben a senlisi Chapelle Royale-ban kiállított képeivel nagy elismerést aratott. 1996 nyarán ismét élvezhette az alapítvány és a franciák vendégszeretetét.

– 1999-ben Balázzsal Nagycenkre költöztünk. Azóta fő hivatásom a festészet – folytatta. – Alkotásaim magángyűjtőknél az összes kontinensen megtalálhatók, de Európa néhány Liszt Ferenc-múzeumában is. Hatalmas vállakozásba kezdtünk, amikor két tanítványommal, Fülöpné Farkas Gyöngyivel és Győrffy Gabiriellával az „Alpokalja – Fertő táj művész szemmel” című könyvhöz megörökítettük a környékbeli települések látványosságait, hogy bemutassuk azok történelmét és kultúráját. A könyvet Nagycenk alpolgármestere, dr. Tóth Melinda írta, aki Balázs halála után festőutakra is elvitt. A ferőszéplaki kiállításon –, amellyel az azóta elhunyt Fülöpné Farkas Gyöngyinek is emléket állítunk – ezekből az alkotásokból látható válogatás.

Magyar Balázs három évvel ezelőtt sajnos itt hagyta szeretett feleségét. Eti néni számára nélküle már „nem olyan a világ”, de tudja, hogy a tudását még meg kell osztania a lelkes növendékeivel.

A Fertő-táj és Alpokalja című kiállítás május 27. péntekig még megtekinthető a Peisonia látogatóközpont nyitvatartási idejében (H-P: 10.00-14.00) a fertőszéplaki Széchényi-kastélyban.