A Vörösképről a következőket lehet olvasni: amikor Napóleon katonái 1809-ben Győr felé vonultak, Vitnyéden, e kis településen is megszálltak. A szemrevaló lányok és menyecskék sajnos az idegen katonák szerelmi támadásainak célpontjává váltak. Ez a falu legényeinek jogos és indokolt dühét végül bosszúvá fokozta. Az erdőszélen meglesték a távozó francia csapatot és parancsnokát lelőtték. Az áldozat végső nyughelyét egy fiatal tölgyfa alatt találta meg, melyre honfitársai vörös zászlót és egy feszületet rögzítettek parancsnokuk emlékezetére. A település lakói ettől kezdve tiszteletben tartották az emlékfát, sőt az egész Rábaközben híre ment.

A Vöröskép abban a korben, amikor még útjelző táblák nem voltak, hamar viszonyítási ponttá vált a környék lakóinak életében. Ezen felül a zarándoklatról (Máriacell, Kópháza, a szerdahelyi szeredi kápolna - ma Fertőszentmiklós része) érkezők mindig megálltak itt és imádkoztak, majd innen énekelve folytatták tovább útjukat a falu templomába. Szép régi szokás volt sokáig a faluban, hogy a vasárnapi litánia után a templomból a leányok csoportosan sétáltak ki idáig, imádkoztak, majd visszasétáltak Vitnyédre.

Amikor a zászló évek múltán az enyészet áldozatává vált, először 1916-ban a székely származású Simon József újította fel. A szétmállott zászló helyett fakeretet adott a feszületnek és mivel vörös festéke nem volt, a keretet kékre festette. A vitnyédiek ennek ellenére továbbra is „Vörösképnek” mondták. Legközelebb 1992-ben Tóth Kálmán erdész, Vitnyéd későbbi polgármestere és Szuchentrunk Mihály vitnyédi származású plébános jóvoltából került az idő vasfoga által újfent erősen megtépázott kép felújításra: előbbi a fakeretet, utóbbi a feszületet adományozta.

Így nem csoda, hogy a Vörösképet alig pár nappal az öreg tölgy hanyatlását követően máris a közelben egy fiatal fa törzsére rögzítették. Alakulnak az arra vonatkozó tervek, hogy a képet több, mint két évszázadon át hordozó öreg tölgyre a helyszínen létrehozott kis díszkerttel fognak emlékezni a vitnyédiek.

A falunak más máig élő legendái is vannak. Ilyenek például a község nevének eredetmondái, melyek közül még a fiatalabb is egészen Mátyás királyig vezeti vissza Vitnyéd elnevezését.

A régebbről ismert eredetmonda szerint valamikor nagyon régen, jött erre egy vándor a rengeteg nagy erdőben lakó emberekhez. Hogyan talált rájuk, hogyan se, csak a jó Isten tudja, vagy a véletlen dolga volt. Már az éhségtől összeesett, amikor a kis település lakói vadászat közben rátaláltak. Megsajnálták, ápolták, etették, míg meg nem erősödött. Ekkor derült ki, hogy nemcsak idegen, de a nyelvüket sem beszélte. A kis település lakói jól tartották és meggyógyították. Amikor az idegen úgy döntött, hogy elég ereje lévén folytatja útját, tarisznyáját megrakták sok jó élelemmel. Ő szabadkozott, hogy nem viszi el a sok adományt. A település lakói pedig csak mondták neki: „Vüdd-nyéd”, ami nem jelentett mást, mint: vidd, és edd jó egészséggel. A szegény eltévedt vándor mindenütt csak azt mondta arra a kérdésre, hogy honnan jött: „Vüdd-nyéd”. Mivel ez maradt meg benne búcsúzáskor, ezt hajtogatta, hálával gondolva jótevőire, a sok kedves emberre. Arra is mutatott, ahonnan jött, ismételgetve: „Vüdd-nyéd”. A szomszéd települések lakói, ezután úgy kezdték emlegetni őseink lakóhelyét, hogy „Vüdnyéd”, amiből az idők folyamán Vidnyéd, majd Vitnyéd lett.

A másik monda szerint Mátyás király megígérte a vitnyédieknek, hogy meglátogatja az akkoriban jelentékeny halászfalut. A nép igencsak készült a király fogadására. Többnapos halászat előzte meg az eseményt, hogy a királyt méltó lakomával: hallevessel, sült hallal tudják megvendégelni. A király megérkezett, és a nép szeretettel és büszkén fogadta. Volt egy szegény gyerek, aki igen éhes volt. A nagy forgatagban bográcsok között sündörgött. Egy félig sült halat ügyesen el is emelt, majd futásnak eredt, az emberek pedig üldözni kezdték. Amint ezt meglátta Mátyás király, rendet teremtett köztük, és azt mondta a fiúnak: „Vidd és nyéd”.

A történelmi források Vitnyéd nevét először 1256-ban említették írásban. Kicsi település volt az óriási kiterjedésű erdő és a vizes, lápos terület, a Hany határán. Ezzel függ össze a falu szintén máig ismert mellékneve, a „kenyeretlen”: ugyanis a környék álló- és folyóvizei végig fennállása során gyakran fenyegették áradással Vitnyédet. Ha rosszkor jött az ár, elvitte akár a gabonatermést is és így nem maradt miből kenyeret sütni. 

De ezzel még nincs vége a település szájhagyomány útján továbbadott és később lejegyzett legendáinak, melyek szintén bizonyítékul szolgálnak a falut gyakran fenyegető árvizekre is.

Áll Vitnyéden egy Páduai Szent Antal tiszteletére emelt kápolna. Amikor az 1600-as évek elején egy öreg tikász a településen járt, hirtelen nagy árvíz kerekedett, mely elsodorta magával. Megfogadta, hogy ahol sikerül kimenekülnie az árból, ott szobrot emeltet Szent Antalnak. A falusiak segítségével, akik már egy kis ladikkal mentek elé a vízben, sikerült partra szállnia egy nagy dombon, ahol fogadalma szerint fel is állíttatta Szent Antal szobrát. Az emlékmű alatt a következő latin felirat olvasható: EX VOTO 1680 D.ANTONIO DE PADUA MONU HOS POS Fran Boros, azaz Fogadalomból 1680-ban Páduai Antalnak emeltette Boros Ferenc. Az eltelt évszázadok során annyit változott a település földrajzi arculata, hogy a domb ma már szinte nem is érzékelhető. A szobor fölé 1928-ban került kápolna Bors Kata hagyatékából.

Források:

vitnyed.hu

rabakoz.hu

sopron.network.hu

YouTube

szivk.hu                                                                                                                               

Borítókép forrása: vitnyed.hu