Hogyan vezetett az útja Franciaországba?

1979-ben a férjemmel befizettünk egy Hétvége Párizsban nevű Ibusz-utazásra, ami kétnapos lett volna, mi viszont ott maradtunk. Mivel ez akkor disszidálásnak számított, 10 évig nem jöhettem haza Magyarországra.

Hogyan kötődik Sopronhoz?

Itt születtem, ’56-ig Ágfalván éltünk, az utolsó magyar falu egyik utolsó házában. Aztán egyetemre mentem. Budapestre szerettem volna járni, de átirányítottak Debrecenbe, amit nagyon nem akartam. A Nagyerdő, a gyógyfürdő, az egyetemi könyvtár és az egyik francia nyelvtanárunk, Oláh Tibor filmklubja kivételével nem is szerettem a várost. Később egészen véletlenül Párizsban és Cannes-ban is találkoztam Oláh Tiborral, aki felvezetett a filmfesztivál piros szőnyegén. Ez nekem nem volt olyan óriási dolog, mint másnak lett volna, ugyanis  Cannes-ban, a Croisetten, a tengerparti sétány luxusszállodáiban dolgoztam, ahol nagyon sok sztárral találkoztam.

Mit csinált a szállodákban?

Szobalány voltam 3 napig hétvégenként, hétköznap pedig a Nizzai Egyetemen végeztem újra francia  tanulmányaimat. Közben gyors, egyhetes tanfolyamokat tartottam a szállodai személyzetnek az orosz kliensekről. A franciák számára ugyanis teljesen érthetetlen volt az orosz vendégek működése és fordítva.

Az orosz kultúra ismerős volt az Ön számára, hiszen élt Moszkvában, ahol a férjével is megismerkedett. Ez hogyan történt?

Orosz-francia szakra jártam a debreceni egyetemre, és ötödéven kötelező volt egy félévet Moszkvában töltenünk. Én inkább Franciaországba mentem volna, apai nagyanyám ugyanis fribourgi
francia svajci volt, a szakdolgozatomat is franciából írtam, de nem kaptam ösztöndíjat, mert 19 évesen már voltam egyszer Franciaországban.

Ha jól tudom, a férje szobrászművész volt…

A férjem eredetileg grafikus volt, viszont mindig fát faragott, már 10 éves korában is, amit megörökítettek egy dokumentumfilmen is. A Szovjetunióban minden gyereket elküldtek egész nyárra úttörőtáborokba, és a férjem inkább fát faragott, mint hogy részt vegyen az ottani programokon. Amikor a férjem Magyarországra került, nagyon nem szerették az oroszokat, és az egyetlen közeg, ahol befogadták, az a népművészeké volt. Egy tokaji fafaragó táborban együtt dolgozott Nagy Kristóffal, aki meghívta a műhelyébe, így kerültünk Kecskemétre. Otthagytam az állásomat az országgyűlési könyvtárban Budapesten, és a kecskeméti művelődési központba kerültem.

Aztán jött Franciaország…

Lejárt a férjem tartózkodási engedélye. Először egy ismerősünknél laktunk két napig Párizsban. A férjemnek volt vízuma, nekem viszont nem, amit a franciák nem értettek, mert nem ismerték a csoportos vízumot.

Hogyan költöztek Cannes-ba?

Én nagyon nem akartam, mert gyönyörű helyen laktunk Párizsban, a Szajna partján, a Cité des Arts
nemzetközi művésztelepen, a Szent Lajos-szigettel szemben. A lányom a Notre Dame kertjében tanult meg járni. Utána egyenes lett volna az utunk, mert a férjem, aki akkor már üveggel foglalkozott, kapott volna egy saját műhelyt a Mont Martre-on, végül pedig egy állami művészlakást és műhelyt. Ő azonban a tengerpartra akart menni. Úgy volt, hogy csak szeptemberig leszünk Cannes-ban, de végül ott maradtunk, és ahogy Nina 7 eves lett, elkezdte a híres cannes-i balettiskolát, ahol le is érettségizett és ott is diplomázott.

A lánya volt Deák Kristóf Mindenki című Oscar-díjas rövidfilmjének a koreográfusa és a januárban bemutatott magyar kisjátékfilm, az Unoka forgatókönyvének a társszerzője.

Igen. Először kortárs táncos lett, aztán Londonban is elvégezte a mesterképzést és a „Táncok mestere” címet szerzett.

Az Ön művészi pályafutása hogyan kezdődött?

Annak idején még Sopronban a rajztanárom elküldött Mende Gusztáv festőművészhez tanulni. Ott rajzoltam először élő modellről portrét tussal és szénnel. Guszti bácsi halála után kerültem szintén festőművész feleségéhez, Landor Angélához, akit mindenki csak Guszti néninek hívott. Kiváló pedagógus volt, beengedett minket a lakásába is. Az ő albumjaiban láttam először Chagallt, Picassót. Festeni nála nem tanultam, csak diófapáccal, mert sok minden érdekelt. Nem is jelentkeztem képzőművészeti akadémiára, mert rengeteget kellett volna készülnöm a felvételire. Így lettem orosz-francia szakos. Aztán egyáltalán nem is festettem, rajzolni viszont tanultam Budapesten a férjemmel. A művészettel mindig kapcsolatban voltam. Amikor Kecskemétre kerültünk, franciaórákat adtam, megszerveztem a francia klubot. Bacs-Kiskun megye összes művelődési központjába eljuttattam a francia audiovizualis nyelvtanfolyam anyagát. A Francia Intézet legutolsó programmjait kaptam meg. Kiállításokat is szerveztem a megyei művelődési központban. Mivel hittem a férjemben, őt támogattam, és az ő 1998-ban bekövetkezett haláláig nagyon keveset festettem és rajzoltam.

Azóta fest?

13 éves korom óta festettem és rajzoltam. Viszont a pénzkereső, felnőtt életemben csak apróságokat. A férjemről is vannak rajzaim. Ő mindig azt mondta, hogy jobban rajzolok, mint ő.

Hogyan került kapcsolatba a kerámiával?

Mindig nagyon érdekelt. Kecskeméten akkor építették az azóta világhírű Kerámia Stúdiót, ahová
bejárásunk volt., s ott láttam először egy japán technikát, a raku égetést. Amikor a férjem meghalt, elmentem kerámiázni. Aztán beiratkoztam újra az egyetemre. Egyfolytában tanultam, mindig elvégeztem, amit csak lehetett. A férjem - még életében - nagyon támogatott ebben.

A Várkerület 19. Galériában mit láthatunk?

Mindazt, amit én folyamatosan festek a tengerparton huszonvalahány éve. Kiülök a sziklákhoz, egyet-kettőt csinálok, aztán a harmadik lesz jó. Azért ilyen kis méretűek a képeim. A kerámiázás pedig éppen olyan fontos lett, ráadásul abból iskolai végzettségem is van, amit a Cannes közelében lévő Vallauris Ecole d' Art de Céramique-ban szereztem meg.

Az Amit a tengerparton találtam című kiállítás megtekinthető 2022. szeptember 16-ig, 14-től 17 óráig.

A borítóképet Máthé Alexandra készítette.