Kovács-Gombos Gábor 1978-ban a Pécsi Tanárképző Főiskolán, 2001-ben a Magyar Iparművészeti Egyetemen diplomázott. Doktori disszertációját a kortárs szakrális művészetből írta. A közelmúltban vehette át több évtizedes, magas színvonalú pedagógiai tevékenysége, kiemelkedő művészi alkotásai és jelentős művészetelméleti munkássága elismeréseként a Magyar Érdemrend lovagkeresztje kitüntetést.

– Nagy művészek esetében különböző korszakokról beszélnek az életrajzírók, kritikusok, művészettörténészek. Én nem sorolom magamat ezek közé, ám ha az ember visszatekint 40-50 évre, látja, hogyan változott a gondolkodása – részletezte a festőművész. – Amikor a pécsi főiskolára jártam, nagyon izgatott a nyugat-európai nonfiguratív festészet annak minden irányzatával: a klasszikus avangarddal és az ’50-es évek nyugat európai és amerikai áramlataival együtt. Abból a kevésből, amit a vasfüggönyön innen mindebből meg tudtunk ismerni, próbáltunk valami hasonlót csinálni. Amikor elvégeztem a főiskolát, mégsem ebben az irányban mentem tovább, hanem az amerikai hiperrealista festészet hatott rám a leginkább. Számunkra ez nemcsak egy technikát jelentett, hanem a szabad világ egyfajta üzenetét, ami természetesen összekapcsolódott a hippi mozgalommal, a szabad gondolkodással, a beatnemzedékkel, a későbbi rockzenével és -koncertekkel. Megpróbáltam egy magyar egyetemista gondolkodásával valami hasonló festészetet kialakítani. Első „felnőttkori” képeim tehát valamiféle elvágyódás dokumentumai voltak.

Az alkotó utána belecsöppent a valódi életbe annak hétköznapi gondjaival és örömeivel, a hajdani diákévek pedig édes álomképekként jelentek meg előtte. Fotórealista munkáit úgy készítette, hogy a főiskolai éveket megörökítő fekete-fehér fényképeit festette meg. Ez egyfajta terápiás tevékenység is volt a számára, hiszen az alkotás során visszacsöppenhetett az egykori gondtalan időszakba. Festményei életnagyságú alakokat ábrázoltak. Nem a fotó leképezése volt a célja, hanem az élmény, az emlékkép felidézése. Még voltak festészettechnikai problémái. Örült, ha ezeket meg tudta oldani, és élővé vált a kép. A kritikusok szerint is egyre jobbak lettek a munkái, és ekkor elérkezett az az idő, amikor már nem okozott örömet neki ilyen típusú képek megfestése.

– Fél év-egy év tapogatózás után egy nonfiguratív világban találtam meg az új kifejezési lehetőségeket – folytatta. – Áramló, jóval szabadabb festési lehetőségeket jelentett az, hogy levetettem a figurális ábrázolás kötöttségeit a ’80-as években. Aztán jöttek az életem személyes tragédiái, melyek után jó ideig nem éreztem, hogy érdemes festeni. Lassan ismét felébredt bennem a vágy, hogy ecsethez nyúljak és megint elmerültem a magam által teremtett képzeletvilágba: kizárólag angyalokat festettem. Vagyis visszatértem a figurális ábrázoláshoz, viszont most már a képzeletem szülte a megjelenített alakokat. Ezeknek az újszentimentális stílusú, neoromantikus képeknek az alapgondolata szinte mindig ugyanaz volt: az angyalok fényt hoznak nekünk. Ez hatalmas vigaszt jelentett számomra.

Ez a korszak is eltartott néhány évig. Megint hosszú tapogatózás előzte meg a ma is tartó periódust, amelyben a művész ismét a nonfiguratív festészet felé fordult, ám rendkívül erős szakrális töltéssel.

– A keleti vallásokkal – a taoizmussal, a buddhizmussal – való ismerkedés és meditációs gyakorlatok után végül visszakerültem oda, ahonnan születésem óta származom: tágabb értelemben keresztény, szűkebb értelemben pedig római katolikus vagyok – tette hozzá. – A hitem megszilárdult és olyan erőt adott, ami az élet elviseléséhez – úgy tűnik – máig is elég. Ez tette lehetővé, hogy megtaláljam az életben a szépséget, a boldogságot, a másokon való segítés lehetőségeit. Szeretnék az embereknek reményt adni, segíteni nekik eljutni a transzcendenshez, Istenhez. Ettől indíttatva kezdtem el festeni ezeket a rendkívül leegyszerűsített képeket, amelyek alaptémája mindig egy távolban felbukkanó fénysugár, ami felé közeledünk.

Ennek a periódusnak is két része van, hiszen a művész életében újabb tragédia hatására ez a folyamat is megszakadt, és megint csak hosszú idő után volt képes festeni.

A mostani képeim, amelyek a Festőteremben láthatóak, ennek a legújabb korszaknak a szülöttei – folytatta. – A kiállításom címét a 120. zsoltárból vettem: „A nap heve nem éget”. Ezzel a képpel kezdtem el újból a festészetet, amihez egy kedves történet is fűződik. December utolsó hetében egy kiállításmegnyitón voltam Budapesten, ahol két kitűnő művésznővel beszélgetettem. Megkérdeztem, hogyan töltik a szilvesztert. „Mit csinálnék? Hát festek! Nem megyek sehova ebben a zűrzavarban, hanem otthon leszek egyedül és festek. Ahogy hagyományosan mindig” - hangzott a válasz. Na és másnap? - kérdeztem tovább. „Újév délelőtt mindig festek. Ez számomra egy szertartás” – kaptam az újabb megerősítést. Rájuk néztem, és azt mondtam: „Lehet, hogy nekem is ezt kellene csinálnom!” És valóban így is történt. Ha szilveszter éjjelén templomi szertartásokon vettem is részt Sopronban, a rákövetkező nap valóban elkezdtem festeni.

Amit azóta alkottam, hozott valamit a régebbi, nonfiguratív gondokodásmódomból, de én – ahogy sokan mások is – látok benne valami újat. Új reménységet, új erőt, ami segít abban, hogy továbbvigyem az életemet, és hogy talán másoknak is a hasznára lehessek. Ez az új szakasz abban is különbözik az előzőtől, hogy erőteljesebb a színhasználata, telítettebbek a tónusok, a monokróm jelleg jóval kevésbé dominál, mert inkább színpárokat ütköztetek. Zsoltárokból vett idézeteket jelenítek meg javarészt félköríves kompozíciókban. A sztélékkel kapcsolatos gondolataimat is újgeometrikus festményekben igyekszem megfogalmazni. Elképzelésem szerint ezek az oszlop formájú kőtáblák vagy faragott kőoszlopok emlékművek részletei vagy oltártöredékek, fénnyel átitatva, fénnyel átszőve. Fontos számomra, hogy ragyogjanak, irányítsák a néző figyelmét a transzcendencia felé.

Most ezeken töprengek. Egyszerre két-három képen dolgozom a budai és a soproni műtermemben.

 

A nap heve nem éget című kiállítás 2022. november 6-ig, hétfő kivételével 10-től 18 óráig megtekinthető a Festőteremben.

A borítóképet Griechisch Tamás készítette.