A kéményseprő mesterség története Magyarországon a középkorral vette kezdetét, amikor az építkezés módja megváltozott, kialakulása a kémények megjelenésével, így a kandallórakó kőműves és a kályharakó mesterséggel áll szoros kapcsolatban. A letelepedett iparosok közül kéménysepréssel maguk a kőművesek, tetőfedők és a kályhások foglalkoztak először.  

Szulovszky János kandidátusi értekezéséből ismeretes, hogy 1590. szeptember 17-én Sopronban tette le a polgáresküt az első név szerint ismert kéményseprő iparos, Keraus Kristóf. A történet különlegessége a vezetéknév sokatmondó jelentése: Kehr aus!, vagyis Seperj ki! Nemzetiségéről nem tudni biztosat, ám feltehetően jóval korábban is űzte a mesterségét Sopronban és környékén, illetve a tény, hogy az ország egyik legfejlettebb városa polgárává fogadta, azt jelzi, hogy a kéményseprést tisztességes foglalkozásnak elismerték. 

A történész kutatásai alapján a foglalkozás magyarországi múltja korábbról indult, mivelhogy Sopron város írásos emlékei között már 1432-ben szerepel kémények tisztításáért kifizetett összeg. A munkát elvégző személy nevét nem jegyezték fel, valószínűleg azért, mert akkoriban az ácsok és fazekasok közül kerültek ki az alkalmi kéményseprők − az 1500-as évek eleji Sopronban a kéményseprés még nem volt iparszerű foglalkozás. Ebben alighanem közrejátszott az is, hogy a mesterséget sokáig lebecsülték Magyarországon is,  a XVII. századig az ún. szabad művészet szakmái közé tartoztak, céhet nem alapíthattak. Ennélfogva jövedelmező sem volt, a koromlovagok vándoroltak, házaltak, fűszerekkel, déligyümölcsökkel és más keresett termékekkel is üzleteltek, legalábbis ahol lehetőségük volt rá, mert egyes városokban megtiltották a kéményseprők tevékenységét. Feljegyzések szerint 1594-ben egy kéményseprő arról panaszkodott, hogy foglalkozása miatt nem kap polgárjogot Sopronban, ami arról is informál, hogy Keraus valószínűleg már nem tartózkodott a városban. A mesterségről többek között azért is vélekedtek negatívan, mert a munka elvégzésére rendszeresen alkalmaztak árvaházakból, szegény családokból érkező 10-15 éves fiúkat, akik életveszélyes, szörnyű körülmények között dolgoztak minden nap.

A szakma tekintélye Mária Terézia kiváltságleveleinek köszönhetően 1748-ban kezdett növekedni, amikor már céhes, tisztes polgári foglalkozássá vált és egyre inkább biztos megélhetést is nyújtott. A magyarországi kéményseprők származási helyeként Észak-Itáliát, és főleg Svájc Graubünden kantonját jelölik a kiadványok, ám arra vonatkozó adatok is előkerültek, hogy már a kezdetektől fogva magyar származásúak is beálltak a kémények tisztogatói közé. A XIX. század elejére megjelentek a nagy kéményseprő dinasztiák, a mesterség terjedt, mindjobban elfogadottá vált, és ezeknek köszönhetően az inasok között egyre több lett a magyarországi, illetve a magyar származású.

Érdekesség, hogy a kultúrtörténeti és néprajzi munkák alapján kéményseprővel találkozni eleinte szerencsétlenséget jelentett, és csak a későbbiekben fordult át pozitív szemléletté, amely szerint kéményseprővel találkozni szerencsét hoz, különösen újév napján.

Ma az utcán már nem futunk össze a régi fotókon látható mosolygó füstfaragókkal, helyükre modern eszközökkel, műszerekkel felszerelt mesterek léptek. A kéményseprőipart 1949-ben államosították, 2015-ben pedig a katasztrófavédelem vette át a kéményseprő-ipari közszolgáltatás felügyeletét. A katasztrófavédelem egyik kijelölt szervezete végzi a lakossági kéményseprő-ipari szolgáltatást is 2016 óta.

Látványos megjelenésük ugyan eltűnt a mindennapokból, de a hozzájuk fűződő, szerencsét hozó hiedelmek máig élnek, pl. kéményseprővel találkozni álomban is ajánlott, Krúdy Gyula Álmoskönyvében azt írja, ha kéményseprővel álmodunk öröm ér bennünket, barátok érkeznek hozzánk, és hamarosan meghívást kapunk egy kellemes mulatságba.

Forrás:

http://www.history.mta.hu/

https://kemenysepres.katasztrofavedelem.hu/

Borítókép: Magyarország, Budapest V., Hercegprímás (Alpári Gyula) utca 19., 1964.

Forrás: Fortepan / Bojár Sándor