Nyugat-Magyarország német etnikai többségű területeinek elcsatolása 1919 közepén vetődött fel a békekonferencián, amikor az osztrák delegáció benyújtotta az erről szóló memorandumot (1919. augusztus 6.). Az első világháborúban győztes antant jóváhagyta az osztrák kérelmet és az 1919. szeptember 10-i saint-germaini békeszerződésben Ausztriának ítélte az ezer éven át a Magyar Királysághoz tartozó Moson, Sopron és Vas vármegyék egy részét, majd 1920. június 4-én a trianoni békeszerződésben ezt megerősítette. 

A Párizsba érkező magyar delegáció lehetőségeit alapvetően behatárolta az a tény, hogy mire a győztes hatalmak elé járulhatott, a békekonferencia már közel egy éve ülésezett a francia fővárosban. Amíg Magyarország 1919 során nyugtalanul a meghívásra várt, Párizsban meghozták azokat a döntéseket, amelyek átrajzolták Közép-Európa – és azon belül hazánk – térképét. A legfontosabb ítéletek lényegében mind korábban megszülettek, vagyis a diktátum feltételeit a magyarok részvétele nélkül és a magyarság érdekeinek teljes figyelmen kívül hagyásával határozták meg a békekonferencián. Apponyi Albert, a magyar küldöttség vezetője csak 1920. január 16-án fejthette ki a magyar álláspontot, dokumentumok és térképek segítségével mutatva be a népességföldrajzi helyzetet, történelmi és jogi érveket is hangoztatva. „Tétovázás nélkül nyíltan kimondom, hogy a békefeltételek, úgy, amint önök szíveskedtek azokat nekünk átnyújtani, hazánk számára lényeges módosítások nélkül elfogadhatatlannak látszanak.” Mi mást is lehetett volna mondani, mint hogy itt aztán semmiképpen semmit nem adunk, Ausztria ugyanolyan vesztes, mint mi, nehogy még területet is kapjon tőlünk. A gróf szónoklatában kiváló érveléssel bizonyította a Magyarországra kényszerített békefeltételek igazságtalanságát, és jó taktikai érzékkel nem elsősorban a magyar érdekekre hivatkozott, hanem arra törekedett, hogy bebizonyítsa az új közép-európai rendezés elhibázott voltát. Itthon a „nemzet védőügyvédjeként” tekintettek Apponyira, beszédével maximálisan elnyerte a hazai közvélemény elismerését, és később az ő szavaiból merítettek reményt a revíziós törekvésekhez.  

Sokan úgy tudják, hogy Apponyi beszéde semmilyen ráhatással nem bírt az antant hatalmakra Párizsban, ám nem egészen így állt a dolog. A beszéd a szomorú következmények ellenére sem volt teljesen hatástalan. A felsorakoztatott adatok és érvek megingatták a brit és az olasz miniszterelnököt,  Clemenceau francia kormányfő volt az, aki teljes mértékben elzárkózott minden módosítás elől, arra hivatkozva, hogy a „magyar ügy megbolygatása” a korábban megkötött békeszerződéseket is befolyásolná. A franciák tehát minden engedményt meggátoltak.

Apponyi kifejtette, hogy amennyiben a győztes hatalmak mindenképpen ragaszkodnak a tervezetben szereplő határokhoz, akkor népszavazást kér. „Amidőn ezt követeljük, hivatkozunk a Wilson elnök úr által oly kiválóan szavakba öntött nagy eszmére, amely szerint az embereknek egyetlen kapcsolata, az államok lakosságának egyetlen része sem helyezhető akarata, megkérdezése nélkül, mint valami marhanyáj, egy idegen állam fennhatósága alá. Ennek a nagy eszmének a nevében, amely különben az erkölcsi alapon nyugvó egészséges emberi felfogásnak egy axiómája, követeljük a népszavazást hazánk azon részeire vonatkozólag, amelyeket tőlünk most elszakítani akarnak. Kijelentem, hogy előre is alávetjük magunkat e népszavazás eredményének, bármi legyen is az.”

Bár az osztrák-magyar határról mindkét békeszerződés egybehangzóan rendelkezett, mégis mind közül ennek a véglegesítése volt a legbonyolultabb, kialakulása sokkal összetettebb folyamat, mint bármelyik másiké hazánkban.

A Monarchia romjain 1918 októberében megalakult új bécsi kormány az osztrák magterülettel érintkező német többségű tartományokból építette volna fel Ausztriát, amelyet azután Németországgal kívánt egyesíteni. Ennek az etnikai alapú megoldásnak lett volna a része a négy nyugat-magyarországi vármegye – Pozsony (Pressburg), Moson (Wieselburg), Sopron (Ödenburg) és Vas (Eisenburg) – németlakta területeinek (Vierburgenland; Pozsony nélkül Dreiburgenland) bekebelezése.
Ez a területi igény jelent meg abban a javaslatban is, amit a hajdani fegyvertárs benyújtott a békekonferenciához. Az osztrák küldöttség az Ausztriától elcsatolásra kijelölt németlakta területeken mindenütt népszavazást kért, és plebiszcitummal kívánta eldönteni a nyugat-magyarországi területek (5200 km2) hovatartozását is. A nagyhatalmak az osztrák igények túlnyomó részét elutasították, csupán az eredetileg a délszláv államnak szánt karintiai részen írtak ki népszavazást – ez Ausztriának kedvezett –, valamint népszavazás nélkül Ausztriának ítéltek mintegy 4300 km2-t Nyugat-Magyarországból. Ezt a döntést a magyar kormány ismételt tiltakozásai ellenére a trianoni béke is megerősítette.

Magyarország 1920 júniusában aláírta a békét, de – és ez nagy különbség volt a magyar területeket a trianoni vonalon túl is megszállva tartó kisantant országok határszakaszaihoz képest – ez még ekkor sem jelentette a magyar adminisztráció jogi megszűnését, bár kétségkívül előrevetítette azt. A trianoni szerződés magyar jogrendbe emelése (parlament általi ratifikáció és kihirdetés) tette azt hatályossá, ez pedig csak 1921 júliusában történt meg, ezután vonulhatott be az osztrák közigazgatás, és vele a fegyveres erők az új területekre.

Azaz csak vonulhatott volna, de Sopron előterében fegyveres ellenállásba ütközött. 1921 augusztus 29-re, a mohácsi csata évfordulójára tűzték ki a területek átadását és a reguláris magyar hadsereg kivonását a térségből, a magyar kormány azonban nem volt hajlandó átadni a követelt területeket, így a határ véglegesítésének folyamata hosszú és igencsak zaklatott volt.

Folytatjuk!

Forrás: Internet

Borítókép: https://hvg.hu/