A mohácsi csatavesztés után I. Szulejmán sorra hajtotta uralma alá a magyar területeket. Fő célja persze Bécs elfoglalása volt. 1532 tavaszán ismét hatalmas sereg indult Bécs ellen, a had nagyjából 80-120 ezer harcost számlált, amely a világ akkori legerősebb tüzérségét vonultatta fel. Augusztus 5-én megérkezett a határ melletti Kőszeg alá. 46 magyar katona várta őket! Hiába küldött a kapitány, Jurisics Miklós számtalan segélykérést a Bécsben lapuló osztrák császár és a „keresztény Európa” felé, segítséget nem kapott.

Az ezerszeres túlerőben lévő törökök augusztus 5-én kezdték meg az ostromot a “szokott” módon: napokig lőtték a falakat, hogy a védőket megadásra kényszerítsék.

Nem sikerült. Amikor 13-án a janicsárok első rohamát a védők muskétával és embert próbáló közelharccal visszaverték, akkor az ellenség aknákat ásott a fal tövében, hogy lőporral robbantsa fel a falakat, ám a védők ügyességének köszönhetően – egy kivétellel – ez sem sikerült. Az az egy kivétel viszont több méteres szakaszon rombolta le a falakat, ám a résen betörő törököt ismét visszaverték.

Következtek az ostromtornyok, de azok sem hozták meg az áttörést. Végül augusztus 27-én a szultán általános támadást rendelt el. Több mint 24 óráig folyt az öldöklés, a védők a vár belsejébe húzódva tartották magukat. Az utolsó, megsemmisítő roham augusztus 29-én indult volna, ám erre máig rejtélyes okból nem került sor. Szulejmán egyezséget ajánlott: Ha Jurisics beleegyezik a lófarkas zászló kitűzésébe, azaz jelképesen átadja a várat, megtarthatja Kőszeget.

A kapitány belement az alkuba, a török had pedig délelőtt 11 órakor elvonult a vár alól. Ennek emlékére Kőszegen máig délelőtt 11-kor szólalnak meg a harangok. A városi közgyűlés 1778-as bejegyzése így indokolja a 11 órai harangszót: „Szolimán pogány – és a keresztény vért szomjúhozó – török császár nagy szégyenével ezen várostól a keresztény és többnyire a város népétől elverettetett…”

Borítóképen: Kőszeg látképe; Forrás: Arcanum