Selmecbánya a Trianon előtti Magyarország legjelentősebb bányavárosai közé tartozott. IV. Béla a tatárjárás után szabad királyi városi rangra emelte, német bányászokat telepített ide, közülük kerültek ki a bányákat művelő bányapolgárok. 1735-ben a városban bányászati-kohászati tanintézet létesült, amelyet Mária Terézia 1770-ben akadémiai rangra emelt, így létrejött a világ első bányászati felsőoktatási intézménye. 1846-ban hozzá kapcsolták az 1808-ban alapított erdészeti tanintézetet is, így együtt Selmecbányai Bányászati és Erdészeti Akadémia néven működött tovább. Az intézmény tanárai, professzorai között számos világhírű, a szakma nemzetközi élvonalába tartozó szakembert találunk: Mikoviny Sámuel mérnök és matematikus, Christian Doppler matematikus és fizikus, Scopoli geológus és természettudós… Az akadémiát 1904-ben főiskolává szervezték át, immár 20 tanszékkel. Az I. világháború megpecsételte az intézmény sorsát: több hónapos bizonytalanság után 1919 áprilisától Sopronban folytatta működését.

Az akadémiai diákhagyományok eredete a selmeci tanintézet, későbbi akadémia hallgatói önszerveződéseihez kötődik. A hagyományokat az önként szerveződött diákcsoportok ápolták, melyekből 1899-ben egységes Ifjúsági Kör alakult. A hagyományokat Sopronba is elhozták: a viselet, a szigorú szabályok szerint szerveződő diáktársaságok működése, a társaságok által rendezett, meghatározott ceremóniák szerint zajló szakestélyek, a daloskönyvekben összegyűjtött diáknóták, a valétálás szokása, melyhez a szalamander (fáklyás felvonulás a városban) és a valétabál eseményei tartoznak. A külsőségeken túl azonban sokkal fontosabb az a belső tartalom, amit „selmeci szellemnek” nevezünk, és amelynek legfőbb jellemzői a vidámság, a barátság, a közösségtudat, a hivatásszeretet és a hazaszeretet.

A világon egyedülálló örökség az, amit a selmeci hagyományok jelentenek. Mivel a selmeci Akadémia egyedülálló volt, szinte minden hallgató távolról jött, a Habsburg birodalom különböző tartományaiból és egyéb európai országokból. Nem volt kollégium, orvosi ellátás, így a megélhetésben, talpon maradásban a tapasztalt, idősebb társak segítették a fiatalabbakat. Ehhez persze ki kellett próbálni, hogy az újonnan érkezett méltó-e a bizalomra, meg tud-e felelni a későbbi elvárásoknak. Ezt a célt szolgálta és szolgálja ma is a balekoktatás, néhány vaskosabb tréfával együtt, hiszen a komoly szabályok nem létezhetnek vidámság nélkül.

A hagyományok kialakításánál legtöbbször nem új formákat találtak ki, hanem átvették más európai egyetemek és céhek hosszú évszázadokon keresztül kialakult közösség összetartó szokásait. Gyökerei a középkori céhekhez nyúlnak vissza. Egy mesterré avatás a következőképpen zajlott: gyakran tartottak vidám lakomát, amit az egy évre megválasztott elnök vezetett. A fiatalabbak szolgáltak fel és ők gondoskodtak az "elázottak" hazaszállításáról is. A keresztelendőnek bekötötték a szemét, lába közé lavórt vagy teknőt tettek és különböző kérdéseket adtak fel neki. Minden válasz után innia kellett. Ha megfelelt a vizsgán, akkor keresztszülőt választhatott magának, aki leöntötte vízzel és átlökte az előtte levő teknőn. Ezután kapott még három pofont azokért a bűnökért, amit inas korában követett el, és azért, hogy a barátságért mindent el tudjon viselni. Ezeket a szokásokat a diákok aztán saját szájuk íze szerint formálták, elhagytak és hozzátettek dolgokat. De nem csak mulatozásból állt az élet. Saját segélyező egyletek alakultak, amiből a rászoruló diákokat támogatták. Jótékony célú bálokat, összejöveteleket tartottak, beteg társaikat ápolták, nem ritkán úgy összeadva a takarót, párnát vagy éppen a tüzelőt. Elhunyt társaik temetésének költségeit is állták. Az élet minden területén az "egy mindenkiért, mindenki egyért" elv jutott kifejezésre. A tradíciók az idők folyamán változtak, de a lényeg ugyanaz maradt: szeretni a hivatást, tisztelni a felsőbb éveseket, segíteni az iskolatársakat, udvarolni a lányoknak és minél vidámabb diákéletet élni.

Selmecen az első szak a bányász volt, ezért az egyenruhák ősének is a bányászruhát tekinthető. A bányászok sajátos munkájuk miatt különös szokásokat alakítottak ki a szerszámaik, a szaknyelv és a munkaruha tekintetében is. Tőlük ered a másig használatos „Jó szerencsét” köszönés is. Az öltözet többszáz év alatt változott színében, szabásában is, néhol díszesebb, színesebb lett, leginkább az egyszerű ezüst, aranygombokkal és sújtásokkal ellátott fekete ruha terjedt el.

Az erdész egyenruha a bányászhoz hasonlóan fejlődött az évek során. Az erdész hallgatók mindennapi ruhája a walden, amely őzbarna színű anyagból készült, az erdészek sötétzöld, a fások fekete, a geodéták kék paszománnyal hordták ezt a derékban szabott, hátul felhasított rövid zubbonyt. Elöl öt erdészgomb díszítette, rajta az öt tölgyleveles erdészcsillag. Álló gallérja, vállmagasítása van és ujjvégei sötétzöld bársonyból készültek. Hozzá selmeci sapkát vettek fel: ez barna színű volt és baloldalán az erdészcsillag díszítette. A waldent foltok tarkítják, mivel a mindennapi viselet során a ruhák megkoptak, kilyukadtak. S mivel pénze nem volt sok a diákoknak, ezekre a lyukakra foltokat varrattak. A foltokat csak lányok varrhatták fel. Néha komoly, néha vidám tartalommal bírtak, eleinte színtelen (a ruhával egyező színű), barna, majd egyre színesebb foltok kerültek fel az egyenruhákra. A folt lehetett évfolyamjelvény, szakjelvény, becenév, nótacím, valamely diákkör jelvénye, esetleg az eljegyzéssel egyenértékű Tempus. Legutóbbinál egy piros szívre arany betűkkel hímezték a Tempus szót. A foltok sokoldalúsága miatt nincs két egyforma öltözet.

Kétségkívül a legünnepélyesebb és legrangosabb rendezvények, amelyeknek talán leghűbben sikerült megőrizniük régi selmeci jellegüket, a szakestélyek. Az elnevezés eredetét tekintve német. Kezdetben Selmecen a bányászok a város nyugati részén, a Tanád hegy alján levő "Neuschacht" vagy röviden "Schacht" nevű kocsmában, az ifjúság rendszeres gyülekezőhelyén tartották. Akkoriban még németül folyt az oktatás, a diákhagyományok nyelvezete is a német volt. Így keresztelték el a néha hajnalig tartó rendezvényeket "Schachttag"-ra. Mivel az összejöveteleken egy szak képviselte magát és a kiegyezés után a magyar nyelv használata terjedt el, rövidesen "szakestélyként” kezdték ezeket az eseményeket emlegetni. Egy szakestély megrendezése mindig célhoz kötött, ami befolyásolja a szakestély menetét. Lehet balekkeresztelő, gyűrű- és kupaavató, szalagavató, valétáns, gyász szakestély. A szokások iskolánként eltérőek lehetnek, vannak minden évben és minden iskolában megrendezendő szakestélyek is, pl. a balekkeresztelő.

1830-tól a végzettek ünnepsége volt a ballagás. Eredete a középkori lovagoknak a lovagi tornára, a mesterlegények vándorútra, a diáknak más városba indulásakor történő búcsúzkodásig vezethető vissza. Selmecen fáklyás felvonulással a városkapuig kísérték a végzetteket és fenékbe rúgták őket, jelezve, hogy a filisztereknek már nincs itt tovább helyük.

Ez a szokás nálunk már nem él, a ballagásnak viszont vannak sajátosságai: mindenekelőtt a ballagás helyett a valétálás szó van használatban. Az elnevezés a latin valete szóból ered, mely magyarul annyit tesz: éljetek boldogul. Az egyetem vezetőségének a búcsúztatója után a menet előtt kitárják az egyetem kapuit. Elől haladnak a Firmák bányászlámpákkal a kezükben, szalamander menetben - azaz a szalamandra kígyózó mozgását utánozva az utca egyik oldaláról a másikra tartva, amihez a bányászlámpák mozgó fénye sejtelmes hangulatot ad. Őket követik a négyesével egymásba karolva haladó valétálók, akiket két oldalról a fáklyások sora kísér. A menet útvonala mindig ugyanaz, Sopron esetében a Hűségkapu alatt áthaladva a Fő térre érkezik meg a szalamander.

Források:

megyerikum.hu

szellemikulturalisorokseg.hu

sebaj.hu

fataj.hu

trianon.nhmus.hu

hu.wikipedia.org

Borítókép forrása: szellemikulturalisorokseg.hu