Kismartonban (Eisenstadt) született 1821-ben, a keresztségben a Franz Storno nevet kapta. A bajorországi Landshut-ban nőtt fel, ahol édesapja kéményseprő volt. Az ottani ipariskolát elvégezve ő is a nyomdokaiba lépett. Kevéske szabadidejét már kisgyermek korától szívesen töltötte rajzolással és festéssel, ugyanis titokban arra készült, hogy beiratkozik a müncheni képzőművészeti főiskolára. Apja azonban váratlanul elhunyt, a népes család nehéz anyagi helyzetbe került, ezért Ferenc vándor kéményseprőlegényként igyekezett talpon maradni. Abban bízva, hogy segítő rokonokra talál, 1845-ben szülővárosa felé vette az útját. Onnan Pozsonyba szeretett volna eljutni, de a sors másként akarta. 1868-ban papírra vetett életrajzában írta: „Egy horvát nő, akitől a Pozsony felé vivő utat tudakoltam, nem azt mutatta meg, és így Pozsony helyett Sopronba vezetett utam, hogy aztán végképp itt is maradjak…”

Sopronban azonnal megélhetésre lelt: a helyi kéményseprő, Hartner alkalmazta. A munka mellett a festés, a rajzolás és a régi épületek tanulmányozása töltötte ki az idejét. Azt tervezte, ha elég pénzt gyűjt, Bécsbe megy festészetet tanulni. Addig is felkereste a helyi rajziskola tanárát, Steinacker Károlyt, aki miután megtekintette vázlatkönyveit, kezdeti vonakodása után nemcsak képezte, de másolási feladatokkal is ellátta, ismerőseinek ajánlotta a tehetséges és szorgalmas ifjút.

Amikor három évvel később a mester elhunyt, Storno Ferenc vette át az adósságokkal jócskán terhelt vállalkozást, igaz ehhez az is kellett, hogy feleségül vegye a nála hét évvel idősebb özvegyet, Langthaler Zsuzsannát (1824–1875) és vállalja két gyermeke: Nina és Muki nevelését. Terveiről le nem mondva, keményen dolgozott és visszafizette az adósságot. A házasság is jól sikerült: öt gyermekük közül ugyan a három kislány alig élt pár évet, de a két fiú: ifj. Storno Ferenc (1851-1938) és Storno Kálmán (1858-1934) apjuk mindkét mesterségét követve kitanulták a kéményseprést – ez afféle családi kötelesség volt -, majd apjuk társai lettek annak későbbi restaurátori munkáiban is. Mindeközben Nina végig segítette az egyre népesebb család otthoni boldogulását, a Johannesszé felnőtt Muki pedig kitanulta a kéményseprő mesterséget. Egészen korai, 1859-ben bekövetkezett haláláig megbízhatóan tehermentesítette Stornót a vállalkozás feladatai alól. Storno soproni pártfogói ugyanis jó érzékkel felismerték, hogy a derék mesternek nagy tehetsége van a képzőművészetekhez is, ezért lehetővé tették számára, hogy Bécsben dolgozhasson. Eközben autodidakta módon megtanulta mindazt, amire szüksége lehetett. Napokat töltött egy-egy műemléképületben, ahol felméréseket végzett és lerajzolta a részleteket. Emellett különböző tárgyakat tervezett, így az iparművészetben is ismertté vált a neve. Legjelentősebb megbízása egy asztaldísz megtervezése volt Lipót főherceg számára. Felkérték egy iparművészeti folyóirat illusztrálására és rajzolóként közreműködött több ausztriai kastély és a bécsi Stephansdom helyreállítási munkálatainál.

1853-ban Bécsben létrehoztak egy, a középkori műemlékek kutatását és megóvását célul kitűző bizottságot, amelynek Storno Ferencet külső munkatársává választották. Erre már Magyarországon is felfigyeltek: Rómer Flóris, a magyar régészet és műemlékvédelem egyik vezéregyéniségének ajánlására a Magyar Tudományos Akadémia Archeológiai Bizottsága 1863-tól rendszeresen ellátta feltárási és restaurátori feladatokkal. Szinte az egész országban megfordult, hogy felmérje, másolja le, és ahol lehetséges, restaurálja a középkori műemlékeket, valamint a templomokban található freskókat és festményeket.

Első útjai a Dunántúlra, Vas és Zala vármegyébe vezettek, később eljutott Horvátországba, Erdélybe és a Felvidékre is. A helyreállítás, átfestés során nem mindig ragaszkodott az eredeti megoldásokhoz, különösen a falfreskók és a megrongálódott oltárképek esetében szívesen alkalmazott egyfajta historizáló stílust, amiről úgy vélte, jobban illik a 19. század második felének ízlésvilágához. Mindamellett ragaszkodott az eredeti formákhoz és ahol nagy felületek koptak le, azokat más műemlékeken megfigyelt részletek alapján igyekezett helyreállítani. Az 1870-es évektől már fiai is segítették a munkáját. Ifj. Ferenc a bécsi Művészeti Akadémia történeti festő szakán tanult, majd Nürnbergbe ment gótikus tervezést tanulni. Ő hamar dolgozott önállóan is: oltárképeket, üvegablakokat festett, ő készítette a soproni Szent Jakab és Szent János templomot képeit. Táblaképeivel rendszeresen jelen volt hazai és bécsi kiállításokon. Alapvetően az ő tervei alapján készítették el apjával a család Bécsi úti műtermét, mely előbb volt a művészi öntudat kifejezésének helyszíne és a vállalkozás reklámja, mintsem egyszerűen az alkotás helye. Ifj. Ferenc is gondosan folytatta az apja által megalapított gyűjtemény gondozását, bővítését. Kálmán Bécsben építészetből képezte magát és a Felvidéken dolgozott sokat apjával. Tüdőbetegsége akadályozta tehetségének szárnyalását, egy Graz melletti gyógyintézetben hunyt el.

Az uralkodó id. Storno Ferencet 1876-ban a Ferenc József-rend lovagi címével tüntette ki, az indoklás szerint magyarországi templomfestészeti tevékenységéért és restaurátori munkáiért. A következő évben a pápa a Szilveszter-rend lovagkeresztjét adományozta neki.

Természetesen Sopronban is otthagyta jócskán otthagyta keze nyomát. Helyreállította a Szent Mihály-templomot, dolgozott a Kecske-templomban, több műemléképületet restaurált.

Storno Ferenc nagy műtárgygyűjtő is volt. Kezdetben festményeket, majd bútorokat és különböző régi használati tárgyakat vásárolt. Ezekkel rendezte be lakóhelyének szobáit, sőt egyik-másik helyiséget ő maga festette ki reneszánsz vagy barokk stílusban. A főtéri, ma Storno-házként ismert épületet 1872-ben vásárolta és 3 évvel később költözött be a 2. emeleti lakásba. Szenvedélye a fiait is megfertőzte, így Sopronban ma már turisztikai látványosságnak számít a Storno-gyűjtemény.

Storno látása az 1890-es évektől kezdett romlani, utolsó éveiben pedig már sokat betegeskedett is, ezért csak ritkán hagyta el a házát, szinte maga is műtárgyként üldögélt a festményekkel, órákkal, bútorokkal telezsúfolt dolgozószobájában. 1907. január 29-én hunyt el.

Források:

Sopron, Storno-gyűjtemény. Tájak-Korok-Múzeumok Kiskönyvtára 276. kötet, 1987.

sopronimuzeum.hu

ma7.sk

lepteiknyoman.blog.hu

hu.wikipedia.org

Borítókép forrása: visitsopron.com