A Hattyús kút városképi jelentőségű alkotás, amely 1917-es elkészülte után több mint egy évtizeden át a belvárosban, az Orsolya tér közepén állt. Ott, ahol napjainkban a Mária-kutat láthatjuk. 1929-ben hozták át jelenlegi helyére, miután a Városszépítő Egyesület megállapította, hogy a kút nem illik az Orsolya térre és helyére „méltóbbat” képzeltek: ekkor került ki a térre a Mária-kút, amely ezt megelőzően a ferences, később bencés kolostor kerengőjét díszítette.

A történet még ennél is kicsit bonyolultabb, ugyanis a kőhattyú tervét eredetileg egy olyan pályázati kiírásra adta be alkotója, Vasata József, mely a Széchenyi tér szobrokkal való ékítését célozta. A Soproni Városszépítő Egyesület az 1910-es években ugyanis befejezte a város tereinek, utcáinak fásítását, és ezután új feladatokat keresett és talált: „A német hangulatú kisvárosok dísze, a szobrokkal ékes közkút eleddig hiányzott a városból.” Az I. világháború kitörése miatt viszont jelentősen tolódott a pályázati kiírás. A nyolc beküldött pályaműből Vasata kőhattyúja győzött. A város engedélyezte a kút elkészíttetését, felállítását és ehhez 400 korona támogatást is adott. Az alkotó azonnal munkához fogott, a szoborhoz a lajtamészkövet a közeli Szentmargitbányáról hozták. Az elkészült művet pedig végül az Orsolya téren állították föl, ahol még víz is csobogott belőle.

Története bizonyos leírások tanúsága szerint már ekkor összekapcsolódott a városban zajló egyetemi diákélettel. Ha valaki föllapozza Ruzsinszky László 1930 körül megjelent, a selmeci-soproni diákéletről szóló Tempus című regényét, akkor abban ezt olvashatja: „Az Orsolya-téren Bagó a hattyú nyakába ült és ott siratta a selmeci hagyományokat.”

A hattyútollazás szokása azonban már bizonyosan a szobor jelenlegi helyéhez köthető. Két történet is ismert, mely e máig élő szokás eredetét kívánja megmagyarázni. A hagyományt ugyanis minden évben felelevenítik valétáláskor, azaz az egyetemisták búcsú szakestjén.

Az egyik változat krónikása Nemky Ernő professzor, a Növénytani Tanszék korábbi vezetője, aki hallgatóként és aktív részvevőként élte meg először ezt a különleges eseményt. A nagy gazdasági válság idején, 1932 júniusának első vasárnapján érkezett Sopronba az első, úgynevezett filléres gyorsvonat. A jármű működtetésének célja a turizmus fellendítése volt, az egész város készült a vendégek fogadására. A főiskolások – azaz „fősik” - a szombat esti sörgyári szakesten elhatározták, hogy ők sem maradnak ki ebből, és kiötlötték, hogy meglepik a vendégeket.

Párnát, lisztet szereztek, csirizt készítettek, és az éj folyamán a tréfás kedvű hallgatók föltollazták a hattyút. A krónikás szerint ez remekül sikerült. Aztán hajnalban kíváncsiságból kisétált a hattyúhoz, amely mellett ekkor egy marcona rendőr silbakolt, míg két városi alkalmazott éppen a tollakat sikálta a kőmadárról…

A másik történet Vendel Miklós professzorral, a geológia kérlelhetetlen tanárával kapcsolatos. A Kossuth-díjas akadémikus professzor, aki a Bányászati Kutatóintézet egyik vezetője volt és pár évig a soproni Központi Bányászati Múzeumot is igazgatta, a hattyút őrző kis tér sarkán lévő, ma is változatlan formában álló házban lakott. A lakóház hattyú felé néző homlokzatán napjainkban emléktábla őrzi nevét és kiemelkedő tevékenységét.  

A történet idején még nem volt meg az egyetemi klubépület, korábban KISZ-ház, így egyetemi dolgozószobájából a házára és a hattyúra is odaláthatott. A professzor éppen vizsgáztatott. Mivel alig nyöszörgött a vizsgázó, szigorú vizsgáztatója kinézett az ablakon és a következőket mondta: „Fiam, maga akkor megy át nálam, ha a hattyú kitollasodik! Elégtelen. Jó szerencsét!”

 A hallgató hová máshová, mint a kocsmába ment vigasztalódni. Ott egyre inkább felvidulva, társai segítségével megtalálta a megoldást: egy párna, némi lisztből csiriz, és a hattyút az éj leple alatt feltollazták. Állítólag erre fel a pótvizsgán meglágyult Vendel Miklós professzor szíve és átengedte a leleményes hallgatót.

A diákok legendát faragtak a hattyútollazásból, és azóta minden évben a korsó- és szalagavató szakest szünetében megismétlik a kopott kőmadár kitollasítását. Eközben 1992 óta a Hattyútollazó nótát éneklik. A dalt Vaski László és Farkas Ágnes egykori hallgatók szerezték.

Kőhattyú névvel ma már működik egyetemista weboldal is, melynek egyik célja a selmeci hagyományőrző városokban (Sopron, Miskolc, Dunaújváros, Székesfehérvár) tanuló diákok tájékoztatása, szórakoztatása, valamint segítése.

2014-ben a hattyús kutat műtermi restaurálás céljából szétszedték és elszállították, majd három hónap múltán, 2015 januárjában megújult állapotban visszahelyezték az útkereszteződésbe, az arra járók örömére. Azóta is ott várja, hogy minden évben újra és újra kitollasodjon.

Források:

magyarmezogazdasag.hu, 2019.11.30.

hu.wikipedia.org

Szabó Jenő: A Soproni Városszépítő Egyesület története (1864-1946.) II. rész. Soproni Szemle, XXXVII. évf. 2. sz., 1983.

kozterkep.hu

Borítókép: visitsopron.com