A 16. és 17. században a soproni evangélikusok a római katolikusokkal közösen a Szent Mihály-templomba és a mellette lévő sírkertbe temetkeztek. Nemcsak a soproniak: amikor Bécsből és Ausztriából kitiltották a protestánsokat, osztrák főurak is kértek és kaptak sírhelyeket itt.

1674-ben I. Lipót császár rendelete értelmében a soproni evangélikus egyház is át kellett, hogy adja templomait, iskoláit, lelkészlakásait teljes felszerelésükkel együtt a római katolikus egyháznak. Bár temetkezésre a rendelet értelmében még továbbra is használhatták volna közös temetőt, a gyülekezet 1674 márciusát követően más megoldás mellett döntött. Egyházi épületeik közül egyedül a Hosszú-soron lévő magyar iskolát, a mai Líceumot hagyták meg. Az iskolaépület mögötti kertben temették el 1674. március 11-én ünnepélyes temetőavatást követően az első halottat, Stéger Mihály tanító feleségét. Ezt a városfalig húzódó szakaszt nevezték később kis- vagy előtemetőnek.

1679-ben óriási pestisjárvány pusztított Sopronban: csak az evangélikusok 1378 halottat temettek. Így a sírkertet kénytelenek voltak kibővíteni a külváros falán kívül eső, de az iskola tulajdonában lévő szántófölddel és annak két oldalán megvásárolt további területekkel. Ennek a temetőnek az egyik legrégibb, de a jelenlegi sírkerttel mintegy a folytonosságot biztosító emléke a Gálffy kripta. Ebben az időben a kőfaragás érthető módon rendkívül fellendült a városban. A jómódú, részben Ausztriából áttelepült főúri családok egymással versengve állíttattak díszesebbnél díszesebb síremlékeket. Az ehhez szükséges jól megmunkálható követ a fertőrákosi és szentmargitbányai kőfejtők adták.

II. József reformjai a temetőket sem hagyták érintetlenül. 1777-től kezdve a lakott területen fekvő sírkerteket a házaktól távolabbra kellett költöztetni. A soproni evangélikus egyház felszólítást kapott, hogy zárassa be a lakóházak közelében fekvő temetőt és létesítsen távolabb az előírásoknak megfelelő új temetkezési helyet. Ebbe a gyülekezet nehezen ment bele, végül kompromisszumos megoldásként a házakhoz legközelebb eső 16 sírboltba nem temetkeztek, a többi részt pedig még közel 120 éven át használták háborítatlanul tovább. 1790-re megtelt a temető, az utolsó temetésre január 19-én került sor.

Új megoldást keresve, az Evangélikus Konvent földeket vásárolt és kerített körbe a mai Magyar utca mögött. A szomszédos kórház után Lazareth-Friedhof-nak nevezték el az új temetőt. 12 év után azonban kénytelenek voltak újra költöztetni a létesítményt, ugyanis 1801-ben az őszi esőzések ellehetetlenítették a temetkezést: az alacsonyan fekvő területet elárasztotta a víz; a koporsók a vízben lebegtek. További sikertelen területvásárlási próbálkozások után kénytelenségből tovább használták a régi temetőt, különösen annak a régi, előtemetőnek nevezett részét. Az 1831-32-es kolerajárvány alkalmával Lenck Sámueltől szerettek volna területet vásárolni, ám az hallatlanul magas árat akart földjeiért. Végül halála után a fia ajánlotta fel a temetővel szomszédos kertet a korábbi ár egyharmadáért. Így még fél évszázadig használhatták az evangélikusok régi temetkezési helyüket, bár a város részéről ezt egyre nagyobb ellenállás kísérte – különösen, miután megnyitották az Erzsébet utcát. Az oda költözők sokat tiltakoztak a szinte naponta a házaik előtt elhaladó temetési menet miatt.

Végül szigorú minisztériumi rendeletre 1886. november 1-jén a temetőt be kellett zárni.

Fél évvel ezt megelőzően, 1885. szeptemberében a konventgyűlés határozata alapján az 5 katasztrális hold kiterjedésű, jelenleg is működő Balfi úti temető területéért 8000 forintot fizettek az evangélikusok. Ehhez a város 2000 forinttal és 5000 forintnyi építőanyaggal járult hozzá.

Az új temető ünnepélyes megnyitása egy időben történt meg a régi, 212 éven át használt sírkert lezárásával: miután már előző este ünnepélyesen megszólaltak az evangélikus templom harangjai, 1886. november 1-én reggel 9 órakor ünnepélyes menet indult a templom előtti térről a régi temetőbe. Annak Erzsébet utcai kapuján át a Gálffy kriptához vonultak és az itteni emelvényről Stiegler Gusztáv lelkész mondta el a temetőtől búcsút vevő beszédét német nyelven, felemlítve az város evangélikus temetkezési hagyományait is. Ezt követően harangzúgás közepette vonultak át az új, Balfi úti temető felszentelésére, ahol több ezres tömeg várta az ünnepélyes menetet. Ekkor a temetőnek még nem volt kápolnája; annak felavatására a temető fennállásának 20. évfordulóján, 1906. november 1-én került sor.

Érdekesség, hogy a létesítmény területéből a Lenck család kérvény alapján megvásárolta a város felé eső sarkot 5000 Gulden fejében, családi mauzóleum létesítése céljából. Ez a terület máig a család tulajdonát képezi, rajta a Lenck-villát is tervező Otto Hofer bécsi építész tervei alapján emelték a mauzóleumot.

Időközben a hozzátartozók kérelmére a régi temetőben nyugvók közül többek földi maradványait átszállították az új temetkezési helyre. A legjelentősebb és szinte jelképes, a régi és az új létesítmény folyamatosságát jelző áttelepítés Gálffy Ádám kriptájának átépítése volt. A síremlék ma is a Balfi utcai temető középpontjában emelkedik, emléket állítva nemcsak építtetőjének, hanem Sopron több kiemelkedő lelkészének is.

Gálffy Ádám régi soproni nemesi család sarja volt, 1622-ben látta meg a napvilágot. Több évtizedes távollét után szülővárosába visszatérve, Eggenberg hercegnő mellett ő volt a soproni evangélikus egyházközösség jótevője. 1676-ban adományozta oda nagybecsű műkincseit a gyülekezetnek. Amikor halálát közeledni érezte, a soproni temetőben síremléket építtetett. A nagylelkű adakozó egy évig szenvedett fekvőbetegként és amikor 1686. július 14-elhunyt, a már felépített sírboltba temették. 1740 körül, miután a család kihalt, a sírbolt az evangélikus konventre szállt. Építtetője ugyanis az egyháznak szánta, olyan helyül, ahol a mindenkori lelkész temetések alkalmával prédikálhat. Innen ered mostani neve is: "Predigergruft”, „Pfarrergruft". A síremlék nyugvóhelye lett több soproni lelkésznek is, az egyházközség jegyzőkönyvei megörökítették neveiket: M. Torkos József, Asbóth Gottlieb, Gamauf Gottlieb, Kis János és további 11 társuk.

1920-ban az egyház eladta a városnak a régi temető területét, hiszen az egyre növekvő számú lakosság igényelte újabb házhelyek kimérést, beépítését a belváros peremén. 1923 novemberétől 1924 márciusáig, amikor a legtöbb földmunka folyt többnyire a mai Erzsébet, Lenkey és Kis János utcai építkezéseknél, szinte naponta ott járt Payr Sándor professzor és Hanzmann Károly lelkész. Lementek egy-egy, a csatornaépítések során megnyitott kriptába is. Nagy érdemük volt az ott talált földi maradványoknak az új temetőbe való átköltöztetésében. A Gállfy kripta csendes lakóinak csontjait a néhány nappal korábban napfényre hozott gróf Zinzendorf kripta két hatalmas bronz koporsójába gyűjtötték össze és így vitték át a mostani temetőbe az időközben oda átépített Gállfy kriptába. A megbízott Boór Gusztáv építész változatlan alakban építette fel az emlékhelyet az új temető fő útjainak keresztezési pontjában, munkájáért 52 q búzát kapott. A művészi becsű síremléket a művészettörténészek is számontartják.

A régi temető legértékesebb sírköveinek megőrzése Bünker Rajnárd és Rach Ferenc érdeme. Az ő kezdeményezésükre állították ki ezeket 1913-tól kezdődően a Liszt Ferenc Múzeum – a mai Lenck-villa – kerítése mentén, ahol ma is láthatóak.

Források:

Tschürtz Nándor: A soproni evangélikus temetők története. Sopron, 1998.

reformacio.mnl.gov.hu

sopron.lutheran.hu

Borítókép forrása: Sopron Média