Az idén valétáló erdőmérnök-hallgatók jóvoltából láthatjuk most annak a régi diákhagyománynak a képeit, melynek Sopron város lakói csak a végeredményét ismerik. Évről évre eljön a nap, amikor reggelre „tollas lesz a hattyú”.

A Hunyadi János utca és a Béke út találkozásánál álló régi kút hattyúszobra minden évben tollborítást kap a diákoktól egy legendává vált régi történetnek köszönhetően. Szép példája ez, hogyan kötődnek egymáshoz az ősi selmeci és a fiatalabb soproni diákhagyományok.

A végzős akadémisták már 150 évvel ezelőtt Selmecbányán is szalagot tűztek a bal kezükre, ezzel adva hírül, hogy tanulmányaik végére értek. A szalagavató szakestélyt máig megrendezik Sopronban is az utolsó szemeszter első hónapjaiban. 1971 óta ekkor avatják fel Sopronban a valétakorsót is. 

Ám hogy miért tollasodik ki ezen az estén a korsó- és szalagavató szakest szünetében a régi kőmadár?

A kút eredetileg a soproni belvárosban, az Orsolya téren állt, majd 1929-ben került mostani helyére, az egyetem közelébe, az Alsó-Lőverekbe. 

Vendel Miklós professzor a 20. század elején a geológia szigorú tanára volt Sopronban. Vendel professzor a hattyút őrző kis tér sarkán lévő, ma is változatlan formában álló házban lakott, és akkoriban egyetemi dolgozószobájából a házára és a hattyúra is odalátott. A professzor a vizsgán nagyon gyengén teljesítő diáknak állítólag a következőket mondta: 

„Fiam, maga akkor megy át nálam, ha a hattyú kitollasodik!” Elégtelen. „Jó szerencsét!” A hallgató a kocsmában, társai segítségével megtalálta a megoldást: párna, liszt, csiriz, és a hattyút az éj leple alatt feltollazták.

Állítólag a pótvizsgán meglágyult Vendel Miklós professzor szíve, és átengedte a leleményes vizsgázót.

Valahogy így tollasodott fel először a kőhattyú, majd ebből lett a hagyomány, mely az idők során az egyűvé tartozás, a diákélettől, Soprontól és az egyetemtől való búcsúzás jelképévé vált.

Forrás: Bende Attila és Bartha Dénes: Amit egy baleknak tudnia kell! című könyve