"Ma már azt állítom, hisz nyolcadik éve foglalkozom a témával, hogy a férfiak megszólítása egy külön szakma. Nagyon érzékenyek. A férfiakhoz a férfiak nyelvén kell szólni. Olyan képeket, olyan szavakat, olyan nyelvezetet kell használni, ami hozzájuk szól. Ha ezt nem tesszük, akkor nem megy át a rostán. Nem azért, mert a férfiak megátalkodott, rossz emberek, hanem ez egy tudatalatti szűrő. A másik dolog a nyelvezeten túl, hogy közvetlenül kell megszólítani a férfiakat, mert a koedukált megszólítást ők úgy érzékelik, hogy az a nőknek szól, így majd a nők megoldják.
A férfiakat pozitívan, építő jellegűen kell motiválni, nem lehet állandóan a problémákba dörgölni az orrukat, nagyon finoman kell bánni a fenéken billentés és a vonzó, pozitív jövőkép elegyével, és mindezt csak szeretettel lehet - mondta el Bedő Imre.
A Férfiak klubja alapítója így folytatta: "Ismerve a férfitársadalom problematikáját, mondhatom azt, hogy a teljes érzékenységüket ismerve kell hozzájuk úgy viszonyulni, hogy tényleg elkezdjenek egy centit, egy lépést mozdulni. Mindezt nagyon finoman kell tenni, mert a férfi sokkal érzékenyebb műszer, mint a nő. A nők kevésbé sérülékenyek. Ha egy nőt érdekli valami, odamegy, megnézi, megkérdezi. A férfiak rengeteg belső frusztrációval küzdenek. Azért nem mennek előadásokra, mert előre meggyőzik magukat, hogy itt valami ismeretlen, félelmetes dolog fog történni. Mi van, ha valaki meglátja őket? A férfiaknak nagyon bonyolult a lelkük, de ezt kifele álcázzák egy erős paravánnal. Ha valaki nem jön rá erre, hanem a paravánnal beszél, akkor nem jut be hozzájuk. Ez egy külön szakma, akár már a munka világában is. Ugyanakkor bármelyik nemmel is beszélgetünk, a beszélgetés célja a nemek összehozása kell, hogy legyen. Mindenképp el kell kerülni a nemek versenyeztetését, nem szabad összehasonlítgatni a nemeket, mert abból mindig az lesz, hogy a férfiak csatába mennek a másik nem ellen, harciassá vállnak, és előtör belőlük, hogy akkor majd én jól megmutatom - tette hozzá.
Érezhető egy kis zavar a rendszerben abban a kérdésben, hogy a nők egyenjogúságra is vágynak, ugyanakkor arra is, hogy legyenek királyok meg királynők.
Nincs itt zavar. A mi kultúránk nagyon szép önmagában. Nem a valóságunk szép, hanem a kultúránk, ami eligazít, választ ad, csak követni kellene. Nagyon kiegyensúlyozott vezetést hoz létre. A férfiakat nem a nők fölé kell emelni, hanem nőt és férfit egymás társává kell tenni. A férfinak fontos, hogy tudja, rá szükség van. Az a férfiak halála, ha a nők azt közvetítik, hogy nincs rátok szükségünk, de ha már itt vagytok, akkor csináljatok valamit. Ez egy fontos motivációs kérdés, amit a nőknek is meg kell érteniük.
A férfi és a nő is analóg módon köti össze a dolgokat. Azaz, amit lát belőled, azt értékeli. Hiába dolgozza magát halálra egy férfi, hiába becsülik meg a munkahelyén, otthon tiszta lappal indul. Azaz, ha otthon nem „gyűjt piros pontokat”, azaz nem veszi ki a részét a dolgokból, akkor a megbecsülése is alacsony lesz.
Érdekes dolog, hogy ha a gyerekeket megkérdezik az iskolában, hogy milyen anyukád vagy apukád, akkor ő azt fogja elmondani, amit lát akkor, amikor együtt van a szüleivel. Tehát nem a szülei munkahelyi érdemeit fogja felsorolni, hanem azt, ami neki az otthoni környezetben leszűrődik. Ha ezt a képet formálni akarjuk, akkor vagy viselkedjünk úgy, hogy a gyerek is azt mondja, amit hallani szeretnénk, vagy ha a munkahelyi sikereinket tartjuk fontosnak, akkor engedjünk bepillantást abba a világba is.
Ebben a felgyorsult, rohanó világban, amikor van, hogy a férfi csak az esti jó éjt puszira ér haza, hogyan lehet elősegíteni a jó családi működést?
A férfi és a nő, ha kapcsolatban, de leginkább házasságban él, az egy teremtő közösség. Közösen meghatározzák a céljaikat, vágyaikat, a közös csapásvonalakat, megnézik, hogy mi szükséges ahhoz, hogy ezek megvalósuljanak. Ha csak egy kérdést ragadnánk ki: a legtöbb ember a pénz és idő harapófogójában él. Ha közösen megbeszélik, hogy mi a közös életük prioritása (a teremtés és a család, az életszínvonal, a tanulás vagy egymás életének megédesítése), akkor abból adódik, hogy milyen színvonalon tudnak majd létezni. És adódik, hogy ehhez mennyi időt kell és lehet munkahelyi munkával eltölteni, de akkor az egy közös vállalás.
Világos, közös, központi cél kell, aminek mindent alárendelnek, és ezt újra meg újra megerősítik – ez a teremtés menete, ha a teremtés a cél. Ha én azt szeretném, hogy a párom többet legyen itthon, akkor lehet, hogy ehhez le kell mondanom a magasabb életszínvonal adta lehetőségekről. Ha viszont azt mondom, hogy nekem havi többmillió forint szükséges, akkor lehet, hogy bele kell törődnöm abba, hogy ez több időbe fog kerülni, amit a család nem tud együtt tölteni. És lehet, hogy cserében észrevétlenül kiég, az értékei nem öröklődnek, az élete elsikkad.
A lényeg ebben a kérdésben is a közös akarat és felelősségvállalás. Ha együtt döntjük el, akkor nem tehet szemrehányást egyik fél sem.
A férfiak gyakran a pénzteremtést gondolják fő feladatuknak, pedig a pénz csak egy eszköz a további közös értékek, élmények létrehozásához.
Akár a könyveim kapcsán, akár előadásaimon örömmel látom, hogy egyre több nő és férfi dolgozik azon, hogy megértsék egymást, hisz a kölcsönös együttműködés alapja ez lenne.