A ház történetéről biztos ismereteink a 14. századig visszamenőleg vannak. Eredetileg a város tulajdona volt és általános szálláshelyként szolgált: vándorló mesterlegények, a városi bába, a tanító lakhatott itt. A török veszély idején a város itt helyezte el a „városkapitányt”. A ma látható épület nagy része késő reneszánsz stílusban, több részletben a 16-17. században épült. A homlokzat jellegzetes elemei: a konzolokra épített nagyablakos erkély, a kapu fölé helyezett hadi jelvények és a belső udvar loggiás – árkádos formája ekkor alakultak ki. A palota falán látható emléktábla tanúsága szerint a 17. század elején itt élt és dolgozott Rauch András, a kiváló zeneszerző és karmester. 1686-87-ben és 1711-ben az adóösszeírás szerint bizonyos Resch család volt a háztulajdonos. Az 1734-es telekkönyv szerint a Somogyiaké, majd 1747-től az Amadé báróké és végül 1752-től az Esterházy családé.

A palotát Esterházy Pál Antal herceg (1711-1762) vásárolta meg. Feltűnő, hogy egy európai méretekben is gazdag főúr egy szerénynek mondható házat vásárol. Ennek oka vélhetően az óvatosság volt. A házat egyes források szerint öccsének, Miklósnak szánta, aki nagy költekező volt. Az elsőszülött anyagi szabadságát a hitbizomány rendszere szabályozta, az öröklési jog szerinti másodszülött lehetőségei eleve csekélyebbek voltak: évjáradékot kapott. A sors érdekes fordulata, hogy Pál Antal hercegnek nem született gyermeke, így viszonylag korán bekövetkezett halála után a családi vagyon és hercegi cím örököse az öccse lett. Miklós később méltán kapta a „Pompakedvelő”, illetve „Fényes” jelzőket. A „magyar Versailles”, azaz a fertődi Esterházy-kastély, Magyarország legnagyobb barokk kastélyegyüttesének felépítése is az ő nevéhez kötődik.

Esterházy Miklós élete során sűrűn megfordult a Templom utcai házban, fiatal korában még gyakran aposztrofálták „a soproni grófnak”. Az épület végleges formáját ekkor alakították ki, alkalmazkodva a mellette álló, már korábban az Esterházy család tulajdonában lévő ház utcafrontjához (ma: Templom utca 4.). A bejárat felső részén elhelyezték a család faragott címerét, afelett egy szoborfülkében a mariazell-i kegytemplom Madonnájának kőből készült másolatát. Az Esterházy család a hercegi címet megszerző és mély vallásosságáról, Harmonia Caelestis című egyházi kantátagyűjteményéről is ismert Esterházy I. Pál (1635-1713) óta kötődik az Alpok neves Mária kegyhelyéhez. Pál messze földön híres zarándoklatokat vezetett Mariazell-be és első feleségével, Orsolyával kápolnát is alapítottak az ottani kegytemplomban.

Az épület fennállása során többször nyújtott szálláshelyet a Habsburg család tagjainak is: itt szálltak meg például III. Ferdinánd 1625-ös soproni koronázása alkalmával. 1773-ban Mária Terézia császárnő vendégeskedett itt, megszakítva Bécsből Eszterházára vezető kocsizását. Azért indult Fényes Miklós pompás barokk kastélyába, hogy ott megtekintse Joseph Haydn neves zeneszerző, a herceg zenei igazgatója új operájának bemutatóját.

Az Esterházy család tulajdonlásához köthető a palota ma is látható külső és belső kialakítása. Megtartották az udvart, a csehsüveg boltozatú kapualjat, viszont befalazták az oldalában a gótikus ülőfülkéket. A kocsiszínnel és istállókkal teljes lett az udvar körbeépítése. Kibővítették a belső díszes, bábkorlátos lépcsőházat, kialakítottak egy reprezentatív lakosztályt - ehhez áttörték a két Esterházy tulajdonban lévő ház közötti falat. Ebből a korszakból való a nagyterem klasszicizáló késő-barokk festése. Az épület hátsó homlokzata a középkori városfalra és annak egy patkó formájú bástyájára néz. Az udvarról kis átjáró vezet a romantikus hangulatú bástyakertbe. A kis kert ékköve egy 1789-ből származó, a bástya tetejére épült és elől nyitott, kerek kupolás zenepavilon.

Az Esterházy család tagjai két évszázadon át soproni városi háznak és hivatalnak is használták az épületet, egészen 1945-ig. Mivel a családból több főispán került ki, szolgálatuk évei alatt itt működött a főispáni hivatal, de itt volt a birtok erdő- és mérnöki hivatala és lakások is.  

Az államosított épület 1945 után előbb kórháznak, aztán az Erdészeti Technikum fiúkollégiumának adott otthont. Egy kisebb felújítás után 1957-től helyezték el benne a Központi Bányászati Múzeum gyűjteményeit. 1975-79 között egy, a hazai mértékben jelentős műemléki felújításon esett át, ma kiemelt jelentőségű műemlék.

Érdekes kérdés, hogy vajon miért éppen Sopron történelmi belvárosában kapott helyet a kiállítás. Ennek két magyarázata is van: a gyűjtemény egy része emléket állít a brennbergi szénbányászatnak. A városi tulajdonú erdőben nyílt meg ugyanis 1759-ben Magyarország első szénbányája, és csaknem 200 évig itt is működött. A másik indoklás is kapcsolódik a várostörténethez. 1920-ban, a trianoni békeszerződést követően Sopron fogadta be a költözni kényszerülő Selmeci Bányászati Akadémiát. Ennek köszönhetően a magyar bányászati felsőoktatás az 1950-es évekig városunkban működött. A képzés ugyan az 1950-es években Miskolcra költözött, a múzeumot azonban hagyománytiszteletből Sopronban nyitották meg.

A kiállítás az I. világháborúig az egész Kárpát-medence nemesfémbányászatát bemutatja. Láthatóak az itt előforduló ásványok, járulékos kőzetek és bemutatják a magyarországi bányászat történeti fejlődését különböző munkaeszközök, használati tárgyak segítségével. A régi dísztermekben állították ki a bányászat dísztárgyait, a témához kapcsolódó festményeket, szobrokat és ötvöstárgyakat. A bemutató különlegességei egy Feszty Árpád alkotás, az 1900-as párizsi világkiállításra készült selmeci üvegtérkép és az Esterházy-bányászserleg. A bányaművelést különböző korszakokból származó bányarekonstrukciókkal teszik szemléletessé, a bányagépek fejlődését mozgó modellek segítségével mutatják be. A moziban nyaranta régi bányászati oktatófilmeket, játékfilmeket vetítenek. Az épület alagsorában kapott helyet az Élménybánya, a kifejezetten gyerekek igényeire szabott „szénbánya”. Ebbe a foglalkoztató- és játszótérbe a gyerekek csúszdán jutnak le, bent pedig csillékben tolhatják egymást, működtethetik a fújtatót, a vízemelőgépet, használhatják a régen a munka kezdetét és végét jelző lármafát és kvízkérdésekre felelhetnek a bányatelefonon. A Soproni Múzeumhoz tartozó Központi Bányászati Múzeumot 2001-ben „Az év múzeuma” pályázaton méltán jutalmazták különdíjjal.

Források:

sopronimuzeum.hu

index.sopron.hu

banyaszatimuzeum.blog.hu

funiq.hu

Borítókép: Máthé Alexandra