Márkus Boróka nem szeret dicsekedni, de a hírlapolvasó, internetet böngésző, tájékozott soproniak már évek óta találkozhatnak a tizenhat éves licista nevével és műveivel. Boróka ugyanis már közel egy évtizede rendszeres résztvevője irodalmi pályázatoknak, az Így írok én városi vetélkedőket is sorra nyerte. Most az egyik legrangosabb diákpályázaton képviselte a Líceumot és kategóriájában a második legjobbnak hirdették. Boróka magyartanára, Horváthné Barthi Anikó is örül diákja dicséretes irodalmi érdeklődésének, és pláne, a sikereinek.

– Hol és hogyan találkoztál ezzel a pályázattal? – kérdeztük Márkus Borókát, akivel a karantén-szabályok  miatt ezúttal természetesen csak írásban készülhetett az interjú.

– Legelőször 2014-ben talált rá nagymamám az interneten, azóta minden évben adok le pályázati anyagot, de idén magyartanárnőm, Horváthné Barthi Anikó hívta fel rá a figyelmemet. Több verset is beküldtem.

– Tapasztalt pályázó vagy, biztosan indultál más versenyeken is...

– Ebben a tanévben a József Attila-versenyen kívül a Soroptimist Club karácsonyi pályázatára és a győri Diákírók pályázatára adtam be verseket, valamint a keszthelyi Helikon ünnepségen is én képviseltem volna az iskolát versírásból, de az a jelenlegi helyzet miatt sajnos elmaradt.

– Magyartanárodtól tudom, hogy a Soroptimist Club a te versedet találta a legjobbnak, a győri Diákírók pályázatán pedig harmadik lettél. Számolod még a díjaidat?

– Pontosan nem is tudom, összesen körülbelül harmincöt lehet. Azt pontosabban meg tudom mondani, hogy 2015 óta minden évben szerepel versem a Soproni Füzetekben, benne voltam a 2017-es Író leszek antológiában, 2014-től 2019-ig a József Attila-pályázat antológiájában, és a 2016-os, ’17-es és ’18-as Athéné Almanach-ban is jelentek meg verseim.

– Mióta írsz verseket?

– Kétéves koromban ugyan még nem tudtam írni, de akkor kezdtem el rímekkel próbálkozni. Azóta folyamatosan foglalkozom ezzel, idővel fejlődtem, és egyre hosszabb verseket tudtam írni.

– Miért ezt a formáját választod az önkifejezésnek?

– Leginkább azért, mert ebben vagyok jó. De nem feltétlenül mondanám önkifejezésnek, mert például a nagyon személyes érzéseimet, gondolataimat nem öntöm vers formájába. A versírás inkább csak egy erősséget, hobbit jelent számomra.

– A jövődben milyen szerepet szánsz az írásnak?

– Nem főállásban ugyan, de mindenképpen szeretnék az írással később is foglalkozni, másik hobbim, a fotózás mellett.

– Mi volt a legnagyobb öröm, amit az írásaid sikere miatt éreztél?

– Sok örömet okoznak, ezért is írom meg őket. De például a nagycenki játszótéren egy kőtáblába is bele van vésve egy óvodás kori versem, ismert, híres költők mellett. Ezt nagy dicsőségnek érzem. Aztán 2015-ben részt vehettem egy sajtótájékoztatón Pataki András igazgatóval, és a Költészet Napja alkalmából rendezett verskommandón az utcákon az én verseimet szavalták a színház művészei. Másik nagy büszkeségem pedig, hogy Varró Dániel költő közönségtalálkozójára is meghívtak, ahol én is felolvashattam a saját verseimből.
 

Márkus Boróka: Az erdő ébredése

Erdei hajnal,

Tölgy szaga libben,

Mohától selymes

Zöld pelerinben.

Erdei hajnal,

Pirkad az égbolt,

A táj, mi nemrég még

Csillagoké volt.

Fű harmatjában

Látszik a napfény,

Megcsillan itt-ott

A sok-sok cseppjén.

Fák lombja közt már

Látod a kéket,

S madárdalokkal

Ébred az élet.

 

Márkus Boróka: Körtánc

Két holló száll fenn az égen,

Szél hátán a fényességben.

Szárnyuk egymásba fonódva,

Torkukból rozsdás a nóta,

De nekem szép ez az érces,

Karcos, rekedt, mégis édes

Hangjuk, mellyel betöltik most

Minden szabad, égi ritmust,

Mintha röptük körtánc lenne,

Bújnak át a szürkületbe.

Hűséggel nézik a holdat,

Nem volt tegnap, nem lesz holnap.