A színészet és a sportlövészet két merőben más műfaj. Ugyan nem áll Öntől messze, hogy ellentétes dolgokat csináljon, hisz a színházban is nap mint nap más-más karakterek bőrébe bújik, mégis: melyek azok a szerepek, amelyek Önhöz a legközelebb állnak?
Mindig az a legnagyobb kihívás, ami teljesen távol áll az alapszemélyiségemtől. Nyilván el tudok olvadni az olyan karakterekben, amelyek hasonlítanak hozzám, hiszen ilyenkor sokat tud segíteni a saját életemből vett megélés. Minden szerep egy kicsit önfejlesztő is. Ha kedvencet kellene mondanom, akkor volt két teljesen ellentétes karakter, amelyeket párhuzamosan játszottam. Az egyik az Üvegcipő Irmája, az abszolút naiva, jótétlélek. A másik pedig ennek a szöges ellentéte: egy femme fatale, mégpedig a Kígyómarásban Paula alakja. A két szerepet egy évadon belül alakítottam. Volt, hogy az egyik nap ezt, a másik nap pedig azt játszottam, és pont az, hogy mindennap valaki más lehetek, váltott ki belőlem rettenetes izgalmat.

Milyen Molnár Anikó a civil életben?
Nehéz erre válaszolni. Mint ahogy a színházban is sokféle szerepet játszom el, én magam is sokféle vagyok az életben. Nem merném magamat néhány szóval jellemezni, mert azzal korlátoznám a személyiségemet. Talán kell is ez a fajta rugalmasság, képlékenység ehhez a szakmához.

Hogy került kapcsolatba a lövészettel?
Pályaválasztás előtt, amikor még vívódtam, hogy színész legyek-e vagy valami más, felmerült bennem a katonaság gondolta is. Szeretem a szabályokat, a szigorú követelményeknek való megfelelést, a parancsvégrehajtást. Ez benne van a lövészetben is. A másik a fegyverek iránti vonzalmam. Míg a színészet egy kreatív művészi énemet szólítja meg, addig a lövészet egy teljesen más karaktert hoz ki belőlem. A lehetőség azonban, hogy élesben próbáljam ki magam, két éve jött el. Egy színészbálon élménylövészetet lehetett nyerni tombolán. Nagyon szerettem volna én lenni a szerencsés, és ez a vágyam ugyan nem teljesült, de aki megnyerte, nekem ajándékozta, mert tudta, mennyire vágyom rá. Azóta rendszeresen járok lőtérre, és egy éve már a Soproni Polgári Lövész Egyesület tagja is vagyok.

Mit ad Önnek a lövészet?
Színészként folyamatosan kifelé kell figyelnem, minden rezdülésre reagálnom, kiadni magam a színpadon. A pontlövészet pedig éppen egy belső figyelmet, koncentrációt igénylő feladat, talán ezért is ragadott magával. Emellett még egy kellemes mennyiségű adrenalint is ad, amire – úgy éreztem – szükségem van.

Nőként milyen visszajelzéseket kap, amikor meglátják fegyverrel a kezében?
Azért ez egy nagyon dögös sport. Nyilván sokaknak tetszik a nő és a fegyver kombináció. Rengeteg pozitív visszajelzést kapok, de nem ezért csinálom. Sokkal több munka és szorgalom van benne, mint ami egy-egy fotón megmutatkozik.

Milyen tervei vannak a lövészettel?
Egyelőre ott tartok, hogy szeretnék minél több mindent kipróbálni. Edzéseken főleg a pontlövészetet gyakorlom, de más is érdekel. A dinamikus lövészet felé is kacsintgatok, de nemrég kipróbáltam a kispuskás fekvő lövészetet és az elöltöltős lövészetet is. Amióta az egyesületnek van lehetősége a Babóti Sportlőtéren is edzéseket tartani, további lehetőségek nyíltak meg előttünk, mint például a koronglövészet vagy a precíziós lövészet. Érdekel még a fegyverismeret is, amit szintén el tudok sajátítani az egyesületnél. A sportlövészet alapja a biztonságos fegyverkezelés és a fegyver működésének elsajátítása. Egyelőre arra még nem érzek késztetést, hogy versenyen is induljak, ahhoz még gyakorolni szeretnék. Azonban minden egyes edzésen saját magamat kell legyőznöm, és ez óriási kihívás. Szeretnék mindent elvégezni, ami ahhoz szükséges, hogy fegyvertartási engedélyem és azután saját fegyverem legyen.

Veleszületett tehetség, kitartás és alázat – ezek kellenek ahhoz, hogy valaki profi lövő legyen. Ugyan nekem az első hiányzik, de nagyon szorgalmas vagyok, és nem is az a célom, hogy a legjobb legyek, hanem az, hogy örömmel töltsön el ez a sport.

A társaság is nagyon jót tesz nekem. A színházban egy nagyon zárt világban vagyunk. Szinte egész nap ugyanaz a társaság, és előadások után is együtt töltjük az időt. Nem sok „külsős” ember vesz körül. Amikor lementem a lőtérre, nagyon megfogott az új emberek társasága, a teljesen más gondolkodásmód új impulzusokkal. Mindenki nagyon kedves és segítőkész volt, ami nagyon jól esett, mert én alapvetően zárkózott ember vagyok, aki nehezen barátkozik. Itt a közös hobbi összekovácsolta a társaságot, ami a személyiségemet is tovább csiszolta.