„A történelmi Magyarország tehát Európában egyedülálló természetes földrajzi és gazdasági egységgel rendelkezik. Területén sehol sem húzhatók természetes határok és egyetlen részét sem lehet elszakítani anélkül, hogy a többiek ezt meg ne szenvedjék. Ez az oka annak, hogy a történelem tíz századon át megőrizte ezt az egységét.” - Gyakran ismételt sorok, amelyek Gróf Apponyi Albert szájából hangzottak el, 1920. január 16-án, a békekonferencia Legfelsőbb Tanácsa előtt.

Számos más, racionális érv is elhangzott az államférfi szájából – de, hogy milyen eredménye lett ezeknek a szavaknak? „A Szövetséges és Társult Kormányok kijelentik és Magyarország elismeri, hogy Magyarország és szövetségesei, mint e veszteségek és károk okozói, felelősek mindazokért a veszteségekért és károkért, amelyeket a Szövetséges és Társult Kormányok, valamint polgáraik az Ausztria-Magyarország és szövetségesei támadása folytán rájuk kényszerített háború következményeképpen elszenvedtek.” - íme, a békediktátum 161. cikke.

Ezek a mondatok meglehetősen árulkodóak azzal kapcsolatban, hogy mekkora veszteség vártak hazánkra a békediktátum miatt. A következő adatok annak tükrében lesznek igazán megdöbbentőek, hogy a „béketárgyaláson” Magyarország nem képviselhette magát, nem jeleníthette meg álláspontját és a méltányos elbírálásra esélyt sem kapott. Csak viszonyításképpen: Magyarország mai területe 93 022 négyzetkilométer – míg Nagy-Magyarország 324 516 négyzetkilométerrel büszkélkedett. A legnagyobb területet Romániához csatolták: 103 093 négyzetkilométert, míg Csehszlovákia 61 633 négyzetkilométert kapott. A Szerb-Horvát-Szlovén Királysághoz 62 092 négyzetkilométert csatoltak, míg Ausztriához 4020-at. Egészen érdekes Lengyelország és Olaszország esete: előbbi 584, míg utóbbi 21 négyzetkilométert kapott meg Nagy-Magyarország területéből.

A négyzetkilométereknél azonban sokkal beszédesebb a határokon túl rekedt honfitársaink száma. A trianoni békediktátum következményeképpen, az 1910-es népszámlálás alapján mintegy 3,3 millió magyar nemzetiségű polgár került az új állam határain kívülre. A legtöbben a mai Romániához kerültek: 1 662 000 fő, amely a helyi lakosság 32 %-t tette ki. Ilyen tekintetben a második legnagyobb sebet a mai Szlovákia területének elcsatolása okozta, amely 884 000 magyart érintett, akik a helyi lakosság 30 %-t tették ki. A mai Szerbiához tartozó területen 420 000 magyar szenvedte el a diktátum következményeit – ők a helyi lakosság 28 %-t képezték. Lélekszám tekintetében a mai Ukrajna területe következik, 183 000 fővel, amely a helyi lakosság 30 %-a volt. Lényegesen kevesebb magyar, 26 200 fő került a mai Ausztria területére, a helyi lakosság 1,6 %-a. Fiume városában, amely a mai Horvátország része, akkoriban 7000 magyar élt, ők a helyi lakosság 24 %-t képezték. Honfitársaink közül a legkevesebben Árva vármegye és Szepes vármegye, a mai Lengyelországhoz csatolt területeken voltak érintettek: 1000 főről számolhatunk be, amely a helyi lakosság 1,2%-a volt.

A békediktátum által megszabott határok nem követték a nemzetiségi, vagy nyelvi határokat. Így több esetben olyan területeket is elcsatoltak, ahol egységes, jelentős tömbben éltek magyarok – gondoljunk csak Erdélyre… Nem meglepő az iménti számokat olvasva, hogy a Magyar Tudományos Akadémia Trianon 100 Lendület Kutatócsoportja által végzett országos reprezentatív felmérés szerint a magyarok 94 százaléka napjaikban is igazságtalannak és túlzónak találja a trianoni békeszerződést.

 Sopron esete: két vesztes ország „alkuja”, ahol a hűség diadalmaskodott

A tapasztalatok azt mutatják, hogy a magyar szakértők közössége mindig érdeklődéssel tekint a trianoni békediktátum Sopronnal és tágabb környékével, vagyis az Őrvidékkel kapcsolatos eseményeit övező kutatásukra. Burgenland elvesztését nehéz száraz statisztikában felmérni – azok lehet, hogy nem árulkodnak megdöbbentő számokról, arányokról. De mi történik, ha a történelem mezsgyéjén ítéljük meg az Őrvidék elszakítását? Nos, gondoljunk csak arra, hogy mennyi legendás és jelentős történelmi magyar vár került hirtelen „idegen” zászló alá. Olyan objektumok ezek, amelyekért hősies őseink sok évszázadon át ezrével – ha nem tízezrével ontották vérüket… Nem hiába, hogy Sopron és környéke nem adta könnyen magát – elvégre is, a Leghűségesebb Város címet nem kaphatja meg akármelyik település!

A szakértők kiemelik: a nyugat-magyarországi kérdésnek különleges zamata, hogy itt két vesztes ország alkujáról van szó. Felvetül a kérdés, hogy ez hogyan lehetséges? Ugyanis arra, hogy egy mellékgyőztes kap egy vesztestől, már csak-csak rá lehetne fogni, hogy rendben van. De hogy két vesztes országot elégítenek ki, az nehezen megmagyarázható. Ezt nem fogadta el a magyar diplomácia sem - miután Ausztria megkötötte az ő szempontjából sikeres békét, Saint-Germainben, komoly munkába kezdett, amelynek köszönhetően eljutottunk az 1921-es soproni népszavazásig, amelynek a végeredménye: Ausztria – 8227, Magyarország – 15 334.
 

Városunk ügye a magyar külpolitika első diadala volt 1918 után. De ez számít 1938-ig a magyar revízió egyetlen sikertörténetének is.

„4 nemzedéken keresztül éreztük bőrünkön a trianoni traumát” – egy személyes történet

- Az összetartozás olyan fogalom, amit az anyaországban élő magyarok lehet, hogy másként fognak fel, mint azok, akik más állam fennhatósága alá kerültek – világított rá dr. Úri Előd, a Soproni Erdélyi Kör elnöke. - Mi mindig felnéztünk az anyaországra, most már érezzük is a felénk nyújtott kezet – fűzte hozzá az elnök, aki 1990-ben érkezett Sopronba, addig Erdélyben élt.

- 4 nemzedéken keresztül éreztük a bőrünkön a trianoni traumát – emelte ki dr. Úry Előd. - Kezdve a nagyszüleimtől, akik Debrecenből, 5 gyerekkel telepedtek haza Erdélybe a zöldhatáron keresztül 1921-ben. Ezt az egész, trianonnal kapcsolatos folyamatot tragédiaként élték meg. Nagyanyám az ötödik gyerekével érkezett Csíkszeredába, ahol csak úgy adták meg a románok az állampolgárságot, hogyha a gyermeket ortodox templomban keresztelik meg. A szüleim magyar állampolgárokként születtek az 1910-es években, és 20-után román állampolgárok lettek, aztán 40-ben magyarok, majd 44-ben ismét román állampolgárok lettek. Jómagam magyar világban születtem, az 1940-44 közötti időszakban, majd 2 éves koromban román állampolgárrá váltam, és 49 éves koromban lettem újra magyar ilyen tekintetben is – fejtette ki.
 

Dr. Úry Előd kiemelte: nem volt olyan nap, hogy nem esett volna szó arról a fájdalomról, amelyet az okozott nekik, hogy nem egy egységes, nagy Magyarországhoz tartozhattak erdélyiekként.

Mit hoz a jövő? Van remény!

Az elszakított országrészek és az anyaország közötti határokon óriási sebek tátonganak – ez mindmáig a gyász érzését kelti valamennyi magyar nemzetiségű hazafiban. Azonban a jelen folyamatai, s így a jövő – bizonyos értelemben – bizakodásra ad okot. Tapasztalható, hogy erősödik a kapcsolat az anyaországban és a határon túl rekedt magyarság között. Ráadásul, a beszámolók alapján a magyaroknak egyre javul a kapcsolata itthon és a határokon túl is a különböző nemzetiségekkel.