Ne sírj! Ne légy szomorú! Ne hisztizz! Ne dühöngj! - hányszor halljuk ezeket életünk során. Szeretném megkérdezni, hogy miért is ne? Miért tiltjuk le a negatív érzelmeket? Azok is ugyanolyan jogosak, mint a pozitívak. Lehet, hogy a környezetünk nem tud mit kezdeni ilyenkor velünk? Igen, a legtöbbször így van. Már egészen kis kortól megtapasztaljuk a felnőttek kétségbeesését, ha érzelmi skálánknak ezekre a területeire tévedünk. Nagyon sokszor tapasztalni, hogy a szülők elbagatellizálják gyermekeik érzéseit. Ugyan már, ez semmiség! Haladjunk! Felejtsd el! Most tényleg ez a legnagyobb problémád? De cuki vagy, ahogy mérgelődsz! És még sorolhatnánk. Mindenkinek a saját problémája a legnagyobb! Pistikének lehet az, hogy elvették a kisautóját és nem tud kiállni magáért, hogy visszaszerezze, és emiatt elpityeredik. Ha az anyukája ekkor rosszul reagál, akkor lehet, az marad meg benne, hogy neki nincs joga az érzéseihez. Félreértés ne essék, nem arról van szó, hogy egy ilyen esettől traumatizálódik a gyerek, de ha gyakran fordul elő, hogy megkérdőjelezik az érzéseit, akkor bizony az beég, és az egész életére kihathat.

A szomorúság is egy olyan érzés, ami hétköznapjaink része. Nem lehet mindig a toppon lenni és mosolyogni. Vannak napok, amikor eluralkodik rajtunk ez az érzés, vagy valaminek a hatására, vagy csak úgy. Nincs ezzel sem semmi gond, ha nem tart örökké.

Manapság sokszor találkozunk azzal, hogy nem mernek az emberek dühösek lenni. Egyszerűen nem tudnak mit kezdni ezzel az érzéssel. Meg sem engedik maguknak, legfeljebb mélyen legbelül fortyognak, elfojtják, míg végül felszínre nem tör valamilyen tünetben. Nem mernek konfrontálódni, mert akkor nem lesznek szerethetőek sem mások, sem saját maguk számára. Tele vannak negatív előítélettel, hogy mi fog történni, ha mégis felszínre tör a düh. Ahelyett, hogy megtanulnák kezelni az érzéseiket, folyamatosan szellőztetni, hogy ne egyszerre törjön ki, minden emberi kapcsolatot elpusztítva.

Az örök törvény, hogy az energia nem vész el, csak átalakul. Tehát, ami beszorul, az okozhat szorongást, belső diszkomfortérzést, ami megkeseríti a hétköznapjainkat. Nyilván azért ember az ember, hogy megfelelő szocializációval megtanuljon viselkedni. De a mai világ már annyira túlszocializált, hogy az ösztöneinket teljesen elfojtjuk, ezek viszont nem vezetnek jóra.

Mit tehetünk?

Először is elfogadhatjuk a saját érzéseinket. Lehetek szomorú, lehetek dühös, aggódhatom.
Talán a düh az, ami a legnagyobb tabu. Vannak, akiknek az okoz gondot, hogy hirtelen haragúak. Ők azok, akik hangoztatják, hogy „ami a szívemen, az a számon”. Ennek az az előnye, hogy bizony nem fojtják magukba az érzéseiket, így nincs is, ami szétfeszítse őket. Viszont pont a lobbanékonyság miatt a tálalás nem sikerül mindig fényesen, így könnyen magukra haragítják a környezetüket.

A másik táborba azok tartoznak, akik nem képesek megélni a dühüket. Vagy lefagynak, vagy fel sem ismerik ezt az érzést.
Mindkét esetben fontos az érzés definiálása, az időzítés és a tálalás.
Ha már meg tudjuk fogalmazni, hogy dühösek vagyunk, az fél siker. Ha ki is tudjuk mondani, hogy dühösnek érezzük magunkat ezért vagy azért, akkor már rengeteg feszültség tud távozni.

Légy dühös, de ne bánts mást!

Mint minden érzés, a düh is olyan, ami bennünk van, a mi szűrőnkön keresztül folyik át és bennünk keletkezik valaminek a hatására. Így, ha valakire haragszunk, akkor sem rá vagyunk dühösek, hanem arra az érzésre, amit bennünk keltett. Ezt nehéz elfogadni, hisz mennyivel könnyebb mást hibáztatni.

Ha nem megy a verbalizálás, azaz az érzések kimondása, akkor lehet cselekvésbe vezetni a feszültséget. Párnába bokszolni, elmenni sportolni vagy egy nagyot sétálni, hogy kiszellőzzön a fejünk. De utána érdemes megbeszélni az illetővel, hogy mi okozta a gondot, és higgadtan már kikerekedhet belőle egy értékes beszélgetés.

Tehát összefoglalva: lehetnek negatív érzéseink, hisz ezek is az érzelmi palettánkat színesítik. Figyeljük meg, mi váltja ki belőlünk ezeket az érzéseket, hogy később már hamarabb rálássunk, és ne vigyenek olyan mélyre. Lehetsz dühös, de ne bánts mást ezzel! Érezni talán mindenki érez, de hogy ki is merje mutatni, ahhoz nagy adag bátorság kell. Viszont attől leszünk egyediek, hogy egy-egy helyzet más-más érzést kelt bennünk.

Képek forrása: Pixabay.com