Boros Jánostól kollégája Módos Anikó ezekkel a megható sorokkal búcsúzik:

A hír rettenetes és felfoghatatlan: december 25-én egy szebb világba költözött, s mostantól az égi bálban muzsikál tovább a hűség városának emblematikus alakja, a Csendtörők zenekar mindig derűs dobosa és énekese, Boros János tanár úr. Életét a család, a tanítás és a zene határozta meg.

Empátiája, emberszeretete, hitelessége, szakmai tudása egyszerre tette kiváló pedagógussá, kollégává, baráttá és muzsikussá. Tanítványai és tanártársai egyaránt rajongtak érte, s évek múltán is hálásan adomáztak egyegy vele való beszélgetés kapcsán. Humora és őszinte érdeklődése magától értetődő volt, elveihez mindvégig hű maradt. Egész életében támogatta a rászorulókat, énekével és dobolásával számtalan boldog órát szerzett a soproni idősotthonok lakóinak, valamint a fogyatékos gyermekeknek. A Csendtörők zenekar tagjaként társaival együtt rendszeresen lépett fel különböző kulturális rendezvényeken, városokban illetve falvakban megtartott eseményeken. Mindig derűs alakja emlékként él tovább mindazokban, akik egyszer vagy többször találkoztak vele. Az űr - amelyet Boros János tanár úr hiánya okoz – mostantól örökre megmarad.

Hálás vagyok azért, mert sok-sok közös élményt őrzök vele kapcsolatban: éveken át kollégák voltunk – kezdetben az Erkel Ferenc Általános Iskolában, később a Vas- és Villamosipari Szakközépiskolában – sokat beszélgethettem vele és tanultam tőle. Példát mutatott, milyen egy igazi pedagógus, s mennyire meghatározó a diákokkal és a munkatársakkal folytatott őszinte és hiteles kommunikáció. Azt is neki köszönhetem, hogy rájöttem: humor nélkül semmit sem ér a hivatás.

Két találkozás emléke villan fel most, a szörnyű hír hallatán. Az első nagyon távoli, de ma is élénken él bennem. Pályakezdőként találkoztam vele először az akkori „fehér” iskolában, melynek legendásan jó tantestülete volt. Jani ott is gyakran szervezett közös programokat kollégáinak, s ezek – neki köszönhetően – mindig nagyon jól sikerültek. A mosolya semmit sem változott az évek során, ahogy a barátságunk sem.

Mosolygott akkor is, amikor körülbelül három hete utoljára találkoztam vele, a VasVilla folyosóján.

- Minden rendben van, Ancsám? – kérdezte megszokott derűjével.

- Nincs, de ezt most nem tudom elmesélni, mert becsengettek, és mennem kell órára. Elmondom, ha legközelebb találkozunk – válaszoltam.

Bárcsak ott maradtam volna vele, ahelyett, hogy az igenevekről beszéltem a tanítványaimnak. Hogy nem így tettem, örökre bánni fogom.

Borítókép; Vas- és Villamosipari Technikum