Mit kerestünk mi a Donnál? Mit kerestünk 2000 kilométerre az ország határaitól a 70-80, időnként 90 kilométeres sebességű csontig hatoló jeges szélben, a mínusz 30-40 fokos orosz télben? Miért kellett nekünk, magyaroknak a vérünket hullatni távol a hazánktól, egy olyan ellenséggel szemben, amelyhez voltaképpen semmi közünk nem volt? Ezek itt a kérdések, amelyeket számtalanszor feltettek már az elmúlt évtizedekben, de még napjainkban is sűrűn elhangzanak. Az egyértelmű és egyszerű válasz az, hogy a magyar katonáknak semmi keresnivalójuk nem volt a Don-kanyarban. A magyar külpolitika – mint története során több esetben – kényszerpályán volt, s nem túlzás kimondani, hogy a magyar honvédek egy nagyhatalmi játszma résztvevői voltak. Ez a „politikai társasjáték” tette vállukra azt a súlyos keresztet, ami nem az övék volt, ez vezette őket messze földre egy olyan ügyért szenvedni, amihez semmi közük nem volt. 

A 2. magyar királyi hadsereget német követelésre, kormányközi egyezmény alapján küldték ki a keleti frontra. Az 1941 végén és 1942 elején, a keleti fronton zajló súlyos harcok következtében a támadó német hadsereg igen jelentős veszteségeket szenvedett. Berlin számára hamar egyértelművé vált, hogy jobban kell támaszkodniuk az addig csak kis részt vállaló szövetségeseikre. 1942 telén és tavaszán így egymás után vették fel a kapcsolatot az olasz, román és magyar politikai vezetéssel. A magyar kormány vonakodva, de teljesítette a németek kérését és garantálta, hogy egy teljes hadsereget küldenek a keleti frontra.
A magyar hadsereget  így 1942 áprilisa és júniusa között szállították ki a Szovjetunió területére. 200 ezer magyar katonát küldtek a Don-kanyarba, de már az év novemberében döntöttek arról, hogy kiszállítanak egy 45-50 ezres kontingenst (benne 20 ezer munkaszolgálatost) a magyar katonák egy részének leváltására (ez azonban éppen az 1943. január 12-i szovjet támadás időpontjával esett egybe, így azok sem jöhettek haza, akiket leváltottak volna). Mindjárt a kiérkezésüket követően katonáink bekapcsolódtak a német csapatok támadó hadműveleteibe és a nyár közepére elérték a Don folyót. Heves összecsapások után a szovjeteknek Uriv és Scsucsje közelében azonban sikerült megtartani a hídfőiket a Don nyugati partján. A tél folyamán a magyar csapatok védekezésre rendezkedtek be, fő feladatuk a Sztálingrád felé előrenyomuló német csapatok oldalának biztosítása volt. A rájuk bízott kétszáz kilométeres frontot összesen nagyjából 90.000 ember védte.

Amíg az uriv–sztorozsevojei hídfő északi részén – Sztorozsevojénál – az egri 20. könnyű hadosztály részei jól kiépített állásokban voltak, addig a déli részen, Urivnál a soproni 7. könnyű hadosztály esetében csupán a szombathelyi 35. gyalogezred volt hasonló helyzetben, míg a soproni 4. gyalogezred az ellenség által belátott védőállásokban tartózkodott, melyeket 1942 decemberében vett át. A 4. ezred parancsnoka jelentése szerint: "Az emberek félelemérzete állandósult az újonnan átvett állások kiépítetlensége miatt. A legénység harcos állományának erőállapota 30 százalékban csökkent. Testileg lefogytak, lelkileg fásultak. Téli felszerelése csak a legénység 50 százalékának van." Január hetedikén a szovjet vonalakból röpcédulákat lőttek át: "A magyar honvédek védőállása a Kárpátokban kellene, hogy legyen." (http://donkanyar.gportal.hu/)

1943. január 12-én a 4. ezred harcoslétszáma ezernégyszáznegyvenkét fő és negyvenkét tiszt. Ez az ezernégyszáz ember több kilométer hosszúságban, mélység nélkül volt elszórva. Azon a napon csend volt, szokatlanul nagy csend. „Az urivi hídfő előtt fekszik a 4. gyalogezred, tőlük jobbra pedig a 35. Ennek parancsnokát figyeljük most, amint a kitüntetési beadványokat írja. Kilenc óra negyven perc. Az utolsó aláírások. A csend most már feltűnő. Mindig hallatszott át ilyen vagy olyan zaj az ellenséges vonalak mögül. Hiszen, mint azt már láthattuk, ezen a ponton nem a Don folyó biztonságot nyújtó tükre a választóvonal. Itt, Urivnál, a Don innenső, magyarok megszállta jobb partján állnak a szovjet csapatok.
Kilenc óra negyvenöt perckor megremeg Vécsey alezredes fedezékének teteje. Felugrik. Mi ez? "Rettenetes dübörgés kezdődik Urivnál" - jegyzi fel sebtében naplójába.” (http://donkanyar.gportal.hu/)

A szovjet támadást 1943. január 12-én 9 óra 45 perckor ötvenperces tüzérségi előkészítés vezette be. A majd egy órán tartó szüntelen ágyúdörgésnek erkölcsi hatása is nagy: a fedezékbe bújt katonát szinte a megsemmisülés érzésével tölti el. Ezután a harckocsikkal támogatott 25. gárda- és a 107. lövészhadosztály több hullámban rohanta meg a 4. gyalogezred állásait. A küzdelembe a szovjet 150. harckocsidandár és 340. lövészhadosztály is beavatkozott, és megkezdődött a soproni ezred védelmének felgöngyölítése. A szovjet csapatok a nap folyamán 6-10 kilométert nyomultak előre, ám a magyar 2. hadsereg-parancsnokság és a német felettes parancsnokság még nem találta kritikusnak és visszafordíthatatlannak a helyzetet. A német hadvezetés úgy gondolta, be sem veti az arcvonal ezen részén állomásozó egyetlen tartalékát, ugyanakkor a visszavonulást is megtiltotta. A magyar katonáknak a szovjet és a német katonákhoz képest hiányos felszerelésben (amely az akkor itthon rendelkezésre álló legjobb volt), többszörös túlerővel szemben, fagyban, embertelen körülmények között kellett tartaniuk magukat.

A közfelfogás szerint a szovjet tömegek "néhány óra alatt megsemmisítették a 4. ezredet", és akadálytalanul nyomultak előre. Ez a közfelfogás azonban tévedés. „Igaz ugyan, hogy a hatalmas lendülettel előretörő szovjet csapatok több helyen előreszaladtak, és Ilkey Győző ezredes tüzérezred-parancsnok 12 óra 15 perckor már elkeseredett közelharcot jelent, mert "a betört ellenség elérte a tüzelőállásokat" - de az is igaz, hogy Kosztka százados 1. zászlóalj még másnap, 13-án, sötétedéskor, vagyis 16 óra 50 perckor is kitartott eredeti védőállásaiban!” (http://donkanyar.gportal.hu/)
A valóság tehát az, hogy a 4. ezred ezernégyszáz embere a farkasordító hidegben étlen-szomjan, fegyverére fagyott kézzel kitartott állásaiban. Kemény és véres harc folyt Uriv körül január 12-én és 13-án. 

Magyar katonák még olyan nehéz és mostoha körülmények között soha nem harcoltak, mint a 2. magyar honvéd hadsereg katonái a doni téli csatában, mégis szinte megmagyarázhatatlan, végsőkig tartó elszántsággal állták és verték vissza a szovjet csapatok embert pazarló, újra és újra megismételt rohamait. A 250 ezer fős hadsereg kötelékéhez tartozó honvédek és munkaszolgálatosok közül mintegy 125-130 ezren estek el, sebesültek meg vagy kerültek hadifogságba. Rágondolni is szörnyű, hogy milyen sok életerő, akarat és megvalósulatlan álom maradt ott velük a jeges lövészárkokban, a rémes idegen földön, s hány összetört család − özvegyek, árván maradt gyerekek, testvérek – hiába várta haza őket évtizedeken keresztül a Don-kanyar poklából. 

A hetvenkilenc évvel ezelőtti tragédia kitörölhetetlen nyomokat hagyott nemzetünk emlékezetében, bennünk, soproniakban is. A jelenlegi kutatások szerint a soproni egyetemi hallgatók közül hősi halált halt és eltűnt a szovjet fronton: Bándi Dezső t. hadnagy, erdész valétaelnök, Jandó László erdőmérnök, Kretter Antal hadnagy erdőmérnök, Rónai László szig. bányamérnök t. hadapród őrmester. (Ifj. Sarkady Sándor, 2021. http://uni-sopron.hu/)
Borzalmas fizikai és lelki megpróbáltatásokon mentek keresztül ezek a katonák, de a hazatérés reményében bízva megcselekedték, amit a  haza megkövetelt tőlük. Rájuk és minden magyar honvédre emlékezünk ma. Mindazokra a hősökre, akik esküjükhöz híven, embertelen körülmények között, családjuktól és otthonuktól távol kilátástalan küzdelmüket vívták a szovjet túlerővel szemben. Idegen földön, idegen érdekekért harcoltak messze a hazától. Tragikus sorsuk, feláldozásuk története a magyar történelem legszomorúbb fejezeteit gyarapítja.

Ma sokunkban felmerülhet a kérdés: vajon mennyit bír még el egy nemzet?

Forrás: https://tti.abtk.hu/

http://donkanyar.gportal.hu/

https://www.magyarhirlap.hu/

Borítókép forrása: https://alfahir.hu/