„A soproni dalárda junius 28. és 29-én Sopronban átalános dalünnepélyt rendezend, melyre az ország valamennyi férfi karegyletei meghivatvák [sic!], hogy akár teljes számmal akár küldöttségileg vegyenek benne részt. A helybeli ének- és zeneegylet is meghivatott.” 
Erre a rövid hírre bukkanhatott az, aki a Zenészeti lapok 1863. május 7-i számának „Ujdonságok” rovatát böngészte. A hír közlését követően hozzáteszi, hogy már az előző évben már elhangzott egy javaslat egy országos dalárünnepély tartására (méghozzá a nevezett lapban), és kifejezi örömét, hogy a soproniak e kezdeményezés élére álltak. A Sürgöny 1863. június 28-i lapszáma – mely tehát már az esemény napján jelent meg – az „első nagy magyar dalárda ünnepély”-ként aposztrofálja, és a program vázlatos ismertetése mellett a résztvevő dalegyleteket és a résztvevők számát is felsorolja:

Habár 1862-ben Halász József, a szekszárdi dalegylet elnöke a pest-budai dalára vezetőjét, Thill Nándort, és általában a főváros tartotta alkalmasnak erre, ám az éppen tevékenységét szüneteltető egylet híján Sopron vette kezébe a kezdeményezést. Tehette ezt már csak azért is, mert az ország egyik legrégebbi dalegyleteként, megfelelő kapcsolati hálóval kellően erősnek érezte magát a feladatra.

A Dalfüzért megalapító Christian Altdörfer 1847-ben érkezett meghívásra Württembergből Sopronba, hogy az evangélikus templom orgonistája és karnagya legyen. Már érkezése évében elkezdte szervezni a templomi énekkart, mellyel világi szereplésekre is vállalkozott, s feltehetőleg ezt a templomi énekkart tekintik a Dalfüzér elődjének. A kórus, mely korábban elsősorban templomi közegben működött mint Evangélikus Templomi Énekkar, 1859-ben kilépett ebből a keretből és Dalfüzér / Liederkranz néven megalakult mint világi férfikar, hatósági engedélyeztetése is erre az évre tehető. A dalegylet alapítási dátumaként így az 1847-et és 1859-et egyaránt megtaláljuk a különböző forrásokban.

A dalárda deklarált célja volt már annak kezdetétől a nyilvános szereplés és a kulturális és társadalmi élet felpezsdítése. Az elnökség tagjai között jelen voltak a város vezető polgárai és zenészei: városi és iskolai tisztségviselők, templomi alkalmazottak és Sopron elismert polgárai. Ezt az összetételt látva nem véletlen az sem, hogy a Dalfüzér tulajdonképpen „kulturális követként” is működött, azaz magát a várost is reprezentálta, így még különösebb jelentősége van annak, hogy az első országos dalárünnepet ők rendezték meg.

A magyarországi dalármozgalom országos méretűvé válásában, illetve intézményesülésében jelentős szerepet játszottak az országos dalárünnepélyek. Ezek egyrészt ösztönzést jelentettek újabb dalegyletek alapításához, másrészt segítettek a dalárdák közötti kapcsolati háló megteremtésében, hogy így a helyi kezdeményezésekből hazai szintű intézményesült kapcsolatrendszer alakulhasson ki. A soproni Dalfüzér – Liederkranz2 által összehívott 1863-as országos dalárünnepély Magyarországon az első volt a maga nemében, és a mozgalom magyarországi intézményesülése nyitó lépésének tekinthető.

Az 1863. június 28–29-én lezajlott soproni dalártalálkozón 20 dalárda vett részt 589 dalárral. 1863. június 28-án reggel 7 órakor érkeztek meg Sopronba a magyar dalegyletek és küldöttségek Pozsonyból, Győrből, Kőszegről, Kismartonból, Szombathelyről, Nagyszombatról és Pinkafőről. A soproni Dalfüzér és a soproni Zeneegyesület a Széchenyi téren szóban és énekben, magyar nyelven üdvözölte a megérkező dalárdákat, majd közösen a vasútállomásra mentek, hogy a gőzmozdonnyal 10:30-kor érkező németajkú egyleteket üdvözöljék, melyek az alábbiak voltak: Bécsből a Wiener Männergesang-Verein, Sängerbund, Biedersinn, Frohsinn (Fünfhaus), továbbá a Gesangverein Ottakring, Wiener-Neustadt, Neunkirchen Sängerverein, Baden Männergesangverein, Ebenfurth Männergesangverein, Gloggnitz Liedertafel és a Kindberg Mürzthaler Sängerbund. A dalárokat katonazenekarral kísérték végig a feldíszített városon, majd a Széchenyi téren újból ünnepélyesen üdvözölték őket rövid beszédekkel és német nyelvű dalokkal a magyar kórusok előadásában. A köszöntőünnepség végén fehérbe öltözött lányok megkoszorúzták a zászlókat (feltehetően minden dalegylet zászlaját, erre nem tér ki a leírás), majd a kórusok a Wiener Männergesang-Verein karmestere, Johann Herbeck vezényletével közösen elénekelték Conradin Kreutzer „Das ist der Tag des Herrn” kezdetű kórusművét. Az ebédet a vendégek elszállásolása követte, délután 3 órakor pedig hangversenypróba a városi színházban. A hangverseny 7 órakor kezdődött, melyet követően este 9:30-kor a „Magyar királyhoz” vendéglő kertjében társas mulatozással zárult a nap.

Az ünnep második napja kirándulással kezdődött a vadászlak mögötti nagy kőfejtőhöz, ahol elkeresztelték a megmászott hegyet „Sängerbergnek”, mely nevet mai napig viseli (Daloshegy, ahol megtalálható a Daloskő). Délután 1 órakor megebédeltek az Újtelki kertben (Neuhofgarten) az énekesek számára felállított sátorban, ahol az étkezés az ilyenkor szokásos tósztokkal megtűzdelve zajlott. Az ebédet követően 5 órakor, ugyanazon a helyszínen elkezdődött a dalár- és népünnepély, amelyet a nemrég létrejött tornaegylettel közösen tartottak. Este a díszesen kivilágított pódiumon 600 énekes lépett fel, a különböző dalegyletek együtt és külön egyaránt, emellett katonazene és ún. „nemzeti zene” szólt. Az éjfélig tartó ünnepség során az összevont német kórusokat Herbeck, a magyarokat Altdörfer vezényelte.

 

Ami az ünnepség értékelését illeti: id. Ábrányi Kornél nyomdokain haladva a dalármozgalom történetírói a soproni találkozót, inkább félresikerült próbálkozásként, kudarcként tartották számon, és az egy évvel későbbi, csupán 185 – ám magyar ajkú – fő részvételével végbement pécsi dalünnepélyt tekintették a magyar dalármozgalom első találkozójának. Az a tény, hogy Ábrányi úgy vélte, a soproni rendezvény nem mozdította előre a magyar dalárügyet, meghatározónak bizonyult a későbbiekre vonatkozóan: a dalármozgalom történetében jó ideig mellőzve lett ez a találkozó, jóllehet soknemzetiségű összetétele ellenére nagyon is komoly hatással lehetett a magyar(országi) dalármozgalomra. Osztrák résztvevők bevonásával ugyan, de a hazai kórusmozgalom ekkor tapasztalta meg első alkalommal ennek erejét, és a soproni kórusünnep mintaként szolgálhatott, lendületet adva a kórusalapításoknak is.

Johann Polster, a Dalfüzér egykori titkára, és az egylet életéről szóló monográfia szerzőjének értékelése szerint az első általános magyar dalártalálkozónak köszönhetően a soproni Dalfüzér nagy jelentőségre tett szert, és mint az egyik első alapítású magyar dalárda vált ismertté, ezt az elsőbbségét pedig minden támadás vagy ellentmondás ellenére megőrizte. A dalártalálkozót Magyarországnak a civilizáció útján való haladása jeleként értékelte, melynek kiemelt kultúrtörténeti és társadalmi hatása volt. Bizonyos szempontból azonban Ábrányi kritikáját is érteni lehet, hiszen ha az egyre inkább dominánssá váló nyelvi-kulturális magyarságtudat és a magyar kulturális nemzetépítés szemszögéből értékeljük az eseményeket, akkor valóban a pécsi illeszkedik bele elsőként ebbe a síkba. Ebből az irányból közelítve a soproni volt az első magyarországi országos, a pécsi pedig az első magyar országos dalártalálkozó. Egy biztos: Sopron ezzel beírta magát a magyarországi dalármozgalom történetébe.