Kedves Margit Asszony! Tisztelt Firtl Mátyás és Barcza Attila Képviselő Urak! Tisztelt Polgármester Úr! Tisztelt Ügyvezető Úr! Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Giczy János egy interjúban ezt mondta: „Egy, soproni festők műveiből a Festőteremben rendezett, kiállítás indított el a pályán. Elhatároztam, hogy festő leszek.” Ez volt az elhívás pillanata Giczy János életében. Elhívatott (sic!) Sopronnak, a magyar képzőművészetnek és mondjuk ki bátran: az egyetemes művészetnek! 

Mi itt ugyanabban a Festőteremben csaknem nyolc évtizeddel az elhívása után, annak lehetünk tanúi, – mi több – megélői, átélői, egy, – a jelent és a valóságérzetet is – átlényegítő szellemi, mitikusnak mondható erőtérben amint az elhívás – az örök érvényűség dimenziójába is kiterjesztetten – kiteljesedett.

Ugyancsak a soproni Festőteremben fontos Giczy János soproni „tanárainak” említése, akik között – a teljesség igénye nélkül – ott volt Mühl Aladár, aki a városi rajziskolába irányította, majd Ágoston Ernő, akitől úgy tanult meg rajzolni, hogy azt még a főiskolán is igen jól tudta használni, majd Tolcsvai Nagy Géza a tanítóképzőben és Soproni Horváth József. 1997-ben jelent meg Giczy János Invitáció című önéletírása. Majd néhány éve a közel négyszáz oldalas reprezentatív album munkásságáról. Ez utóbbiban csaknem huszonöt szerzőtől méltatások, kiállításmegnyitók, interjúrészletek is olvashatók.  Az egyetlen, akitől ma itt idézek majd Dalos Margit lesz… 

Giczy János megfontolt lévén, önéletírásával megkímélt ítészeket attól, hogy művészi hitvallását találgassák, keresgéljék. Munkásságának ihletőiként a gyermekkori életterét határozza meg (a falu, Alszopor, a természet, a hiedelmek, a lutheránus hitvilág és puritán életvitel, a mindennapi fáradságos, olykor gyötrelmes munka), aztán a gyermekrajzokat (köztudott, hogy évtizedeken át tanított az óvóképzőben, „a gyermekrajzokban sok minden felfedezhető, ami túlmutat a látott dolgokon” – vallja egy alkalommal) és a népművészetet (a maga személyes használati tárgyait is beleértve, a szőttes, monogramos hímzett kendőket, fafaragványokat, agyag- és cseréptálakat, fonott zsomborokat). A művész mindezen élmények, elemek átlényegítésével alkotta meg a maga festői világát, amelyben életérzése legtalálóbb kifejezőjévé, üzenethordozójává váltak a rajzok, az akvarellek, a farostfelületek, a faragványok és aztán több mint negyedszázadon keresztül a szárnyas oltárok.
Több értelemben is jó, hogy a korai időszakából is látunk ezen a tárlaton képeket (és nem csak itt, a Festőteremben, mert ajánlom a Soproni Múzeum Giczy-kamarakiállítását is, amelyen egy, 1969-ben készült festménye a legkorábbi ott kiállított, majd a ’70-es, ’80-as és ’90-es évekből származó festményeken követhető az a stílusbeli alakulása, tökéletesedése, karakteressé válása formavilágának, képi fogalmazásmódjának, ami egyedivé, sajátossá teszi a Giczy-világot). Mert követhető – és különleges esztétikai élményanyagként hat a nézőre  –  az is, amint a figurális ábrázolástechnikájának változásaiban új képi elemek jelennek meg; követhető, amint az idő múlásával erősödő allegorikus jelleget kap képi kifejezésmódja, a látvány elsődlegességével szemben az üzenet töltet válik dominánssá, miközben ő maga, mint egyéniség, művészi hitvallásában szilárd hittel fogalmazza meg „elhívatása” lényegét.

A műalkotás lényegéből fakadó, transzcendensbe mutató misztikumélmény a földműves paraszti lét tárgyi, természeti elemeivel – és az istenhit mindennapokban megerősítő bizonyosságával – a művész szakrális régióba emeli az emberi lét hétköznapi momentumait: teszi ezt kompozícióival, térkitöltéseivel, fedésekkel, atmoszférával, sejtelmes jelenségek egyidejűségével és nem utolsó sorban azzal, hogy szárnyas oltárra fest. Jellemző, hogy üzeneteit, egy-és-ugyanazon képfelületen idő- és térsíkokban egyidejűsíti. Mert művészi kibontakozásának, kiteljesedésének időbeni útja során az egyszerűbb (ámde a legelejétől karakteres) ábrázolásmódtól igen hamar eljut a több, egyidejű üzeneteket hordozó felületig, üzenetrétegek és -dimenziók egy adott felületen való megjelenítéséig.

Mindezekhez képest a hármas tagoltságú szárnyas oltárok, együtt az oldalszárnyak adta festési felületeivel és a mozgatható táblákkal kimeríthetetlen lehetőségét kínálják, történetiségeknek, viszonyulásoknak, időbeni átváltozásoknak, átlényegüléseknek.

Nézzük Giczy alakjait, az arcokat, érzelemvilágukat és az egyidejűség érzetében, az idődimenzió formálhatóságának érzetével a 90. Zsoltár villan be:

„Mert ezer esztendő annyi előtted, mint a tegnapi nap, a mely elmúlt, és mint egy őrjárási idő éjjel.” (90. Zsoltár 4. verse)
„A mi esztendeinknek napjai hetven esztendő, vagy ha feljebb, nyolczvan esztendő, és nagyobb részök nyomorúság és fáradság, a mely gyorsan tovatűnik, mintha repülnénk.” (90. Zsoltár 10. verse)
Igen ezer esztendő a Giczy-festményeken olykor egy pillanatba sűrűsödik, nyomorúság és fáradság, mely mégis lebegve tűnik tova… Igen, az emberi élet maga is folyamatos átlényegülés, tovatűnés, repülés. Önmagában is szakrális esemény.
Giczy János képi nyelvezetével az idő és az időtlenség egyidejűségének érzetét élhetjük át, ami nem csak kezdet és vég nélküliséget jelent, hanem az időbeli egymásutániságnak megváltoztatható rendjét. Giczy János művészi mivoltát ennek a megváltoztatható rendnek a képessége (is) hitelesíti (a szemlélő számára érzetben), ennek a szuverén felfogásbeli és ábrázolási képességnek a következménye a mindent egybefogó látás képessége. Minden, ami anyagi eszközökkel alkotott módon messze túlmutat az anyagi léten…A szakrális jelleg egyik jellemzője ez, hogy nincs múlt és jövő, hanem az egy örök jelenbeli élő kinyilatkoztatás, és/vagy az esetenként a jövőre vonatkozó események profetikus megjelenítése úgy, mintha már megtörténtek volna. A tér-idő összefüggéseinek a magasabb dimenziójú transzponációja egyre nyilvánvalóbb és ezért érzékelhetőbb módon jelenik meg műveiben. Egyszerre érint meg az ideig való és az örökké tartó, a halál és az öröklét, a távozó és a visszatérő, a pillanat és abban az idő teljessége, az öröktől való és a mindig jelenlévő, az elmúlhatatlan eljövendő. Mitikus erőterek áradnak a képkereteken túli és egyszerre az azon kívüli valóságunkba, régvolt, de még gyökereink által létező emberek, tettek, gondolatok, életek, folyamatok, amelyek megtörténtek és utánunk is történnek majd.

Az ismert vallástörténész és esztéta, Mircea Eliade szavai igazak Giczy János képi megfogalmazásaira:
„A szent idő lényegénél fogva visszafordítható; voltaképpen mitikus ősidő, amelyet újból jelenvalóvá tesznek. Minden vallási ünnep, minden liturgikus idő azt jelenti, hogy valamilyen mitikus múltban, a „kezdeti” időben lezajlott szakrális eseményt újból jelenlévővé tesznek.” (Mircea Eliade: A szent és a profán).

Dalos Margit ezt így fogalmazza meg:
„Giczy János kalauzunk lehet önmagunk keresésében, mert az idő múlásával egyre többször végzi szemünk előtt a nagy mutatványt: egyszerre haladni kifele-befele, anélkül, hogy az ellentétes mozgások kioltanák egymást. Képein már-már negyedik dimenzióként működik az idő úgy, mint a középkori katedrálisoknál, de ez a festő belső ideje. Öntörvényűbb mint az évekkel, évszázadokkal mérhető idő. Egyszerre jelentheti a gyermekkort, az ősök idejét vagy magát a hajdanvolt Paradicsomot, de legtöbbször azt a boldog időt, amikor az emberek röghöz kötöttsége, verejtéke, hétrétgörbülése, természetben jövése-menése még átitatódott valami hittel, s kiváltságos pillanataikban úgy érezhették, hogy mennyei drapériák lengnek felettük.”
Mitikus teret teremt Giczy János. A létező és már vagy a még nem létező egymásmellettisége ez. Ám mégis a szemlélő számára farostra rögzítetten sajátságos valóságérzetet ad és ugyan elvont, de mindenképpen határozott valóságértelmezésre késztet. Kalászt szednek, szőlőt szüretelnek, halottat siratnak, kenyeret szelnek. Igen, Giczy János alakjai, foglalatosságaik, gesztusaik (többnyire a fájdalmak és törődöttségek) igazak, őszinték, csaknem létezők… Az anya, az apa nagyon is létezők, és esendőségükben is erősek; nem hősök, de nem is mindennapiak. Létezésük, alakváltozásaik, mozgásuk sem az. Nyilvánvalóan megváltottak. Velünk, szemlélőkkel együtt, akik a világuk részeseivé válunk. A tér-idő Giczy-féle érzékeltetése, a mítoszi vonulat érzete, a művek összhatásának és főként így, egyetlen kiállítótérbe sűrítetten nyilvánvaló.

Dalos Margit:
„Giczy figuráinak, mint a szenteknek attribútumai vannak: zománcos fazék a bele ültetett virággal, lebbenő földi-égi – olykor a képbe applikált valóságos – vásznak, kenyér és kenyérruha, zöld vessző, barkaág, gyermek a kézben, sarló, kasza, búzakalászok, kunkorodó papírtekercs, s felettük időnként úgy lebeg a szivárvány, mint középkori képeken a galambszentlélek. És semmihez sem hasonlíthatóan lengenek a drapériák; hol elmosódó lenyomatokkal, mint egy Veronika-kendő, hol csak a lebbenés ívével, lendületével jelezve egy titkos fuvallatot, amely a képen mindent, de mindent megérint. És mint a középkori katedrálisokban érezzük azt a bizonyos negyedik dimenziót, az időt”. Giczy figurái úgy mozdulnak, lassú tétovaságukban úgy tekerednek, földhözragadtságukban úgy libegnek, elbillentett arányaikban úgy alkotnak egy új harmóniát (sajátságosat – teszem hozzá én) hogy nyilvánvalóvá válik: nem a jelenvaló világ szimpla másai ők, hanem emlékekből, hitből, tapasztalatokból, reménységekből, szeretetből született lények , akik időtlenségükben élnek, mintha mindig is lettek volna, s most már mindig is lesznek.”
Mircea Eliade erről pedig ekként ír:
„Mindig ugyanazzal a titokzatos folyamattal állunk szemben; az "egészen más", nem a mi világunkhoz tartozó valóság olyan tárgyakban nyilatkozik meg, amelyek "természetes", "profán" világunk szerves alkotórészei.
A modern nyugati ember kissé kényelmetlenül érzi magát a szentség nem egy megnyilvánulásmódjával szemben: nehezen képes felfogni, hogy miként nyilvánulhat meg bizonyos emberi lények számára a szent
Nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy minden hierophánia - még a legelemibb is - paradoxon. A tárgya, amennyiben a szent nyilatkozik meg benne, valami "egészen mássá" lesz, mindazonáltal továbbra is megmarad annak, ami…”
Giczy János életműve a világnak egy sajátságos szemléletű feltárását, elénk tárását végzi el – a rajz, a festés műveletével –, a világét, amely ugyan nem látható, de létező.

Tisztelt Megjelentek!
Idén lenne 90 éves Giczy János. Elhívást kapott a művészetre, „elhívatott” volt, mondhatjuk: kiválasztott. A hívást meghallotta, azt vállalta és teljesítette. Az ehhez kapott talentumaival, a szülőföld, a gyökerek, a szülők, az ősszülők, az ősök tiszteletében, életerejükből, konok élni-akarásukból, megtartó világnézetükből, munkabírásukból építkezve, Isten dicsőségére, az ember mindenkori boldogulására. 
A mieinkre is itt és most.
A kiállítást megnyitom. 
Tóth Éva
( Giczy János (1933-2016) festőművész emlékkiállításának a Festőteremben tartott megnyitóján elhangzott megnyitóbeszéd szerkesztett változata)