172 évvel ezelőtt a magyar történelem egyik legsötétebb napja virradt fel. A szabadságharc utolsó mozzanataként ekkor végezték ki a magyar honvédsereg kiváló vezetőit. Aradon, 1849. október 6-án reggel fél hatkor Lázár Vilmost, Dessewffy Arisztidot, Kiss Ernőt és Schweidel Józsefet golyó által ölték meg, hat órai kezdettel Poeltenberg Ernőt, Török Ignácot, Lahner Györgyöt, Knezić Károlyt, Nagysándor Józsefet, gróf Leiningen-Westerburg Károlyt, Aulich Lajost, Damjanich Jánost és gróf Vécsey Károlyt felakasztották. Ugyanezen a napon, Pesten gróf Batthyány Lajos, az első felelős magyar kormány miniszterelnöke szenvedett vértanúhalált.

Mi volt a bűnük? A haditörvényszék elé állított tisztek elleni vád elsősorban fegyveres lázadás volt, amit a Függetlenségi Nyilatkozat kiadása (1849. április 14.) után szolgálatban maradók esetében felségárulásnak minősítettek. A magyar sereg Világos közelében, a várostól mintegy 15 km-re északra levő csigérszőllősi mezőn tette le a fegyvert az orosz csapatoknak, ami rendkívül megalázó volt Ferenc József számára. Ez a sértő zárójelenet adta meg az utolsó lökést ahhoz, hogy a császár a lehető legkegyetlenebb módon torolja meg a „magyar lázadó hadsereg” vezető tisztjein, hogy nem az osztrákoknak adták meg magukat. Ha így tesznek, azzal elismerték volna, hogy a szabadságharc elbukott, így azonban csak azt üzenték, hogy az egyesített osztrák és orosz seregekkel a magyarok a létszámhátrányuk miatt képtelenek tovább harcolni. A bíróság az aradi tizenhármakat két szempont alapján választotta ki: egyfelől mindegyikük a császári hadsereg tisztjeként kezdte meg katonai pályafutását, másfelől pedig valamennyiükről elmondható volt, hogy az 1848. október 3-i uralkodói manifesztum kiadása után – melyben V. Ferdinánd önkényesen feloszlatta a magyar országgyűlést – önálló seregtesteket vezettek. 

Az időzítés nem volt véletlen. Egy évvel korábban tört ki ugyanis a harmadik bécsi forradalom, amelynek során a Habsburgok zsarnoki uralma ellen küzdő osztrák forradalmárok gróf Theodor von Latour császári hadügyminisztert egy lámpavasra fölakasztották.
Az aradi haditörvényszéket Karl Ernst törzshadbíró vezette, az ítéleteket pedig báró Julius von Haynau táborszernagy, Magyarország főhadbiztosa hagyta jóvá. Az orosz cár, I. Miklós hiába kért kegyelmet az orosz fogságba esett katonák számára, a sértett Ferenc József hajthatatlan maradt, egyik honvédtiszt büntetését sem enyhítette, pedig a tábornokok az utolsó pillanatig reménykedtek a kegyelemben. „Egy fiatal minorita papot küldtek hozzám, aki igazán értelmes ember és érdemdús pap; megbízták, hogy holnap reggel jöjjön el hozzám, és lásson el a szentségekkel. Valóban ne adnának kegyelmet nekünk? Az utolsó pillanatig olyan reménykedve bizakodom, hogy nem is tudom magam átengedni a halál gondolatának” – írja Schweidel József a fogságban kelt naplóbejegyzésében, közvetlenül az ítélethirdetés után.

Ferenc József nem tudott megbocsátani a magyaroknak: „…a legnagyobb szigorúság a kompromittáltakkal szemben. Sok fejnek kell lehullania, mint a kiemelkedő mákfejeknek, ha az ember fölöttük ellovagol.” – hangzott a császár utasítása Haynau, a „bresciai hiéna” felé, aki drasztikusan, a kegyelmi kérvényeket figyelembe sem véve hajtatta végre az ítéleteket. Már a golyó általi kivégzés néhány esetben való engedélyezése is kegyelem volt a részéről. Azt katonatiszthez méltónak tartották, míg az akasztás méltatlan és megalázó kivégzési módnak számított, a köztörvényes bűnözőkkel sorolta egy táborba a szabadságharc katonai vezetőit. 

Gyászolunk október 6-án. Ezen a napon a nemzet vértanúja lett tizenhárom hazafi, akik közül többen egyáltalán nem tudtak vagy csak törve beszéltek magyarul, de nyelvi, társadalmi és vallási különbözőségeik ellenére össze tudtak fogni, és együtt harcoltak a szabad, független, polgári Magyarországért. Ez a nap olyan magyar és más nemzetiségű férfiak halálának gyásza, akik hősiesen végigharcolták szabadságharcunkat és nem rettentek meg a hóhérok előtt sem. Sőt, a magyar függetlenség ügye mellett a világszabadság eszméiért is küzdöttek.

Az aradi tizenhármak súlyos örökséget hagytak ránk. Olyat, amelyhez méltónak kell lennünk, azonban nem könnyű méltónak lenni ennyi áldozathoz. Mit tehetünk? Mindenekelőtt meg kell ismernünk a történetüket. Meg kell ismernünk az aradi várbörtönben lobogó mécsesek mellett a halálra készülő embereket, utolsó gondolataikat, mondataikat. Ők nem menekültek, hanem rendületlen lélekkel a sor elejére álltak − nemcsak élni, de meghalni is méltósággal, példát mutatva tudtak.

Lázár Vilmos ezredes (1817. október 24. Nagybecskerek – 1849. október 6. Arad, 31 évesen)

Örmény származású magyar nemes. Katonai szolgálatát 1834-ben kezdte a 34. gyalogezredben. Ferdinánd császár 1. huszárezredében hadnagyi kinevezést nyert, de ő 1844-ben elhagyta a katonai pályát, és feleségével, báró  Reviczky Máriával visszavonult zempléni birtokára gazdálkodni. 1847-től a vasúttársaság főpénztárnoka volt. Az 1848-as események hatására belépett a magyar honvédseregbe. Október 19-én a győri 39. honvédzászlóaljban főhadnagy, majd november 13-ától az első utászzászlóalj századosa lett. Kiválóan szerepelt a szabadságharc utolsó csatáiban. 1849. augusztus 12-én Bem tábornok nevezte ki ezredessé. A tizenhárom aradi kivégzett közül egyedüliként volt ezredes, ámbár önálló hadtestet vezetve a tábornokok között ítélték el. Mivel a császári csapatok előtt tette le a fegyvert, „kegyelemből” golyó általi halálra ítélték. Az aradi vértanúk között őt végezték ki elsőként.

Utolsó szavai: „Ki tehet arról, hogy ilyen a magyar sorsa? Krisztus keresztje tövében érett apostollá az apostolok lelke, és bitófa tövében kell forradalmárrá érni a magyar lelkeknek.”

Cserneki és tarkeöi Dessewffy Arisztid tábornok (1802. július 2. Csákány – 1849. október 6. Arad, 47 évesen)

Az Abaúj vármegyei Csákányban született jómódú, magyar, evangélikus nemesi család tagjaként. Teljes neve "István Miksa Arisztid" volt. 18 éves korában jelentkezett a császári hadsereg 5. (Radetzky) huszárezredébe kadétnek. A napóleoni háborúkat követő hosszú békeidőszak alatt az 5. tüzérezred aknász karánál és az 5. huszárezredben szolgált. Ez azonban nem kedvezett katonai karrierének, ezért 1839-ben kapitányi rangban nyugdíjaztatta magát, megnősült, és Eperjesen gazdálkodásba fogott. Gyermekei és felesége még a forradalom kitörése előtt meghaltak. Az új szerelem már a szabadságharc alatt talált rá Szinyei Merse Emma személyében. Július 5-én Pesten feleségül is vette kedvesét, azonban a közös boldog percek rövid ideig tarthattak, mert Dessewffy egyenesen a táborba utazott vissza, és legközelebb már csak aradi fogságában láthatta újra feleségét.

Utolsó szavai: „Tegnap hősök kellettek, ma mártirok… Így parancsolja ezt hazám szolgálata.”

A kivégzést megelőzően az aradi vértanúk közül ő volt a legnyugodtabb. Baló Béni lelkész ébresztette fel, és Dessewffy a következőképpen magyarázta lelkiállapotát: „Tiszta lelkiismeretem van, s az hagyott aludni”. Kivégzését követően, mikor Lichtenstein számonkérte Haynaut, hogy miért nem kegyelmezett neki, akkor Haynau azt válaszolta, hogy kegyelemből agyonlövette.

Kiss Ernő tábornok (1799. június 13. Temesvár – 1849. október 6. Arad, 50 évesen)

Gazdag, örmény eredetű nemesi családban született. Nagyapja Kiss Izsák volt, aki Erdélyben a szász tizedek visszaszerzésével a kincstárnak hasznos szolgálatokat tett, és ezért 1782-ben a maga és örökösei számára Torontál megyében két uradalmat kapott meg a család. Kiss Ernő a kivégzésekor már özvegyember volt. Felesége, szentgyörgyi Horváth Krisztina 1827-ben hunyt el. Élettársától Turák Annától négy gyermeke született. Katonai pályafutását a bécsi Theresianum elvégzése után, 1818-ban a császári hadsereg egy dzsidásezredében kezdte. 1845-ben a 2. (Hannover) huszárezred parancsnoka volt. A későbbi aradi vértanúk közül parancsnoksága alatt szolgált Nagysándor József és Vécsey Károly is. Az ő nevéhez fűződik az első jelentős délvidéki győzelem, a perlaszi szerb tábor bevétele szeptember 2-án. Debrecenben az Országos Főhadparancsnokság vezetőjévé nevezték ki. Március 9-én megkapta a Magyar Katonai Érdemrend II. osztályát. A szabadságharc végéig több alkalommal is helyettesítette a hadügyminisztert. A világosi fegyverletétellel került orosz cári, majd osztrák császári fogságba. Kiss Ernő halálos ítéletét kötél általi halálról golyó általi halálra módosították, mert császári csapatok ellen harcoló csapatokat nem vezényelt. Az első lövés a vállába hatolt, ekkor saját maga vezényelt újra tüzet a tanácstalan kivégzőosztagnak. Ezután a halálos ítéletet közvetlen közelről hajtották rajta végre.

Utolsó szavai: „Istenem, az újkor ifjúsága egész ember lesz-e? Árpádok dicső szentjei virrasszatok a magyar ifjúság felett, hogy Krisztusé legyen a szívük és a hazáé az életük.”

Schweidel József tábornok (1796. május 18. Zombor – 1849. október 6. Arad, 53 évesen)

Német polgári családból származik, katonai pályafutását a császári seregben kezdte, a negyedik huszárezredben mint hadapród szolgált, később a kapitányságig vitte. Az 1848-as forradalom kitörésekor hazavezette Bécsből az ezredét. Ezután Bács megyében a táblabírák közé iktatták. A katonai ranglétrán gyorsan emelkedett, először ezredessé nevezték ki, majd a schwechati csatában tanúsított bátorságáért az Országos Honvédelmi Bizottmány 1848. október 28-án tábornokká avatta. 1849. május 9-én Pest városparancsnoka lett. Az aradi haditörvényszék 1849. szeptember 26-án felségsértés bűntette miatt golyó általi halálra ítélte. A haditörvényszék vele kapcsolatban is kegyelmi előterjesztéssel élt, amit azonban Haynau elutasított. Felesége a lengyel Domicella Bilinska, akivel öt gyermekük született. Fia, Adalbert szintén apja nyomdokaiba lépett, aradi fogságukat is együtt töltötték. Apja nem, ő kegyelmet kapott.

Utolsó szavai: „A mai világ a sátán világa, ahol a becsületért bitó, az árulásért hatalom jár. Csak egy igazi forradalom, a világ új forradalmi embersége söpörheti el ezt az átkozott, meghasonlott világot.”

Lovag Poeltenberg Ernő tábornok (1808. február 20. Bécs – 1849. október 6. Arad, 41 évesen)

Gazdag osztrák szülők gyermekeként született, édesapja, Leopold Poelt von Poeltenberg, ügyvéd volt. 1829-ben került hadapródként a császári-királyi hadseregbe, előbb a 7. (Hardegg) vértesezredbe, később 1833-tól Galíciában szolgált a 4. Sándor huszárezredben. A Sándor-huszároknál később a svadronyos (lovasszázad) kapitányságig vitte, de 18 évi szolgálata alatt ennél magasabb rangig nem jutott. 1848 tavaszán helyezték ezredével Magyarországra, holott ő több ízben kérelmezte, hogy egy Itáliában állomásozó lovasezredhez helyezzék. Huszárszázadával 1848. szeptember elején a Dráva-vonalon állomásozott, szeptember 29-én részt vett a pákozdi csatában és Jellasics horvát bán serege ellen harcolt, az osztrák határ átlépésének gondolatával azonban nem értett egyet, és ezért elbocsátották a hadseregből. Ezután Görgey Artúr parancsnoksága alá került, akinek javaslatára 1848. október 27-én honvédőrnaggyá, később, decemberben alezredessé nevezték ki. A kápolnai csatában (február 26–27.) kitüntette magát. 1849. április 14-e után a hetedik hadtest parancsnoka, ezredes, majd június 2-án tábornok lett. Galíciában ismerte meg feleségét Paulina Kakowskát, akivel három gyermekük született. A tábornok utoljára 1848. augusztusában látta családját, és a mihamarabbi viszontlátásban egészen 1849. október 5-éig reménykedett. Fogságában magányát felesége, és még írni alig tudó kisfia levelei enyhítették. Poeltenberg Ernőt az aradi haditörvényszék felségsértés bűntettének koholt vádjával kötél általi halálra ítélte.

Utolsó szavai: „Szép deputáció megy Istenhez a magyarok ügyében reprezentálni.” „Minket az ellenség dühös bosszúja juttatott ide.”

Poeltenberg volt az első, akit felakasztottak. Apró termete ellenére a hóhér alig tudta eltörni a nyakát. A szenvedését a többieknek végig kellett nézni.

Nemescsói Török Ignác tábornok (1795. június 23. Gödöllő – 1849. október 6. Arad, 54 évesen)

Magyar nemesi származású. A bécsi hadmérnöki akadémián végzett, a császári hadsereg kötelékébe hadnagyként lépett (1816).  1839-ben a nemesi testőrséghez került, ahol erődítéselméletet oktatott. Tanította többek között Görgei Artúrt és Klapka Györgyöt is. A forradalom előtt előbb Lembergben, majd alezredesi rangban Zágrábban szolgált. 1848 októberében a Komáromi várban szolgált, ekkor a vár teljes állománya csatlakozott a honvédekhez. 1848-1849 telén Komáromban a vár erősítését, kiépítését szervezte meg. január 28-án tábornokká nevezték ki. 1849 áprilisában posztjáról Lenkey János váltotta le.

Török Ignác a hadbíróság előtt magyarságával igazolta a tettét – „Lelkismeretem felment engem”. A hadbíróság akasztásra ítélte. Utolsó szavai: „Nemsokára Isten legmagasabb ítélőszéke elé állok. Életem parányi súly csupán, de tudom, hogy mindig csak Őt szolgáltam.”

A kivégzést megelőző hajnalon 2 órakkor érkezett hozzá Baló Béni református lelkész, Török ekkor a francia Vauban hadmérnök szakkönyvét olvasta. A másodiknak következő Török Ignác szívszélhüdést kapott, és már holtan akasztották fel.

Lahner György tábornok (1795. október 6. Necpál – 1849. október 6. Arad, 54. születésnapján)

A felvidéki Turóc vármegyei Necpálon született, német polgári családban. Katonai pályáját a császári hadseregben kezdte: 1816-ban lépett a 33. gyalogezredbe. Felesége az itáliai származású Lucia Conchetti volt, házasságukból egy leánygyermek született. Lahner, noha nem beszélte tökéletesen a magyar nyelvet, azonban ágyúira Zrínyi mondatát a “Ne bántsd a magyart!” feliratot íratta. Katonai szolgálatait 1848 tavaszán ajánlotta fel a magyar forradalmi kormánynak. A magyar nyelvet törve beszélte. A harmadik honvédzászlóalj parancsnokaként 1848 szeptemberéig a déli területeken tevékenykedett. Októberben a Honvédelmi Minisztérium hadfelszerelési és fegyverkezési főfelügyelővé nevezte ki, ezredesi rangban. Ebben a minőségében a pesti központú magyar fegyvergyártás felfuttatása volt a feladata. 1848 decemberében azonban a hadsereg Windisch-Grätz támadása miatt kénytelen volt feladni Pestet, ezért a hadiipart keletre kellett telepíteni. 1849. február 6-ától tábornokká nevezték ki. Felállíttatta a nagyváradi fegyvergyárat, amely a legnagyobb hadiipari központ lett az országban.

Kötél általi halálra ítélték, hetedikként (az akasztottak között hamadikként) végezték ki – az 54. születésnapján. Utolsó estéjén feleségének Lucia Conchettinek fuvolán játszotta a Lammermoori Lucia – Tu che a Dio spiegasti l’ali áriát.

Utolsó szavai: „Krisztus keresztje és a bitófa oly rokon! És az isteni áldozat mellett oly törpe az én áldozatom.”

Knézić Károly tábornok (1808. szeptember 6. Nagygordonya – 1849. október 6. Arad, 41 évesen)

Édesapja horvát, édesanyja magyar származású. Knezić Grazban végezte el a katonaiskolát. Pályafutásának elejéről keveset tudunk. Valamikor az 1840-es évek elején helyezhették át Egerbe, 1844 –ben feleségül vette Kapitány Mihály egri szenátor Katalin leányát, két lányuk született. Az 1848. március 15-ei forradalom után felajánlotta szolgálatát a magyar seregnek. Először a bányavárosokba küldték zászlóaljával a szlovák nemzeti mozgalom elfojtására. Részt vett a szerbek elleni hadjáratban, 1849 februárjában Törökszentmiklós környékén tevékenykedett. Várkony alatt találkozott Damjanich Jánossal. Katonai sikereinek köszönhetően gyorsan emelkedett a ranglétrán, Damjanich János lábtörése után vezérőrnaggyá és a harmadik hadtest főparancsnokává nevezték ki, e minőségében vett részt Buda ostromában. Kossuth Lajos kinevezte a felső-tiszai hadtest parancsnokává, majd a Honvédelmi Minisztériumban szolgált. Kossuth kiszemelte Erdély kormányzójának posztjára is, de a hadi helyzet romlásával inkább egy rögtönzött hadosztály élére állították.

Utolsó szavai: „Milyen különös, hogy Haynau bíró is keresztény, és én is az vagyok. Csak az ördög keverhette így össze a kártyákat!”

Kivégzésén leesett a szemüvege, s a tábornok fel szerette volna venni, mire a hóhér így szólt: „Nincs arra már magának szüksége, lát maga az akasztófán szemüveg nélkül is." 
Knézić feleségével – aki rendszeresen látogatta az aradi börtönben − elküldte lányainak a Magyar Katonai Érdemrend II. és III. osztályú kitüntetését, melyeket a leszármazottak a mai napig nagy becsben tartanak.

Nagysándor József tábornok (1803. augusztus 19, Nagyvárad – 1849. október 6, Arad, 46 évesen)

Magyar nemesi származású. Menyasszonya Schmidt Emma. Tanulmányait a Királyi Katholikus Egyetemi Főgimnáziumban (ma: Budapesti Egyetemi Katolikus Gimnázium) végezte. Katonai szolgálatát a császári hadseregben kezdte, 1823-tól előbb az ötödik, majd a második huszárezredben szolgált. 1844-ben nyugállományba vonult. 1848-ban ismét szolgálatba állt a magyar hadseregben, őrnagyi kinevezést nyert a Pest vármegyei lovas nemzetőrségnél. Ezután Torontál vármegyébe vonult, ahol október–decemberben sikeresen akadályozta meg az aradi és a temesvári osztrák helyőrségek érintkezését. 1849 januárjában Kiss Ernővel részt vett Pancsova megtámadásában is. A déli harcokban való kiváló teljesítményéért előbb alezredessé, majd ezredessé léptették elő. Damjanich Duna–Tisza közti harmadik hadtestével együtt részt vett a szolnoki, tápióbicskei, isaszegi és váci csatákban, ekkor (április 5-én) tábornokká léptették elő. Aradon kötél általi halálra ítélték, kilencedikként végezték ki.

Utolsó szavai: „De rettenetes volna most az elmúlásra gondolni, ha semmit sem tettem volna az életemben! Alázatosan borulok Istenem elé, hogy hőssé, igaz emberré, jó katonává tett.”

Kitüntették a 2. osztályú érdemjellel hősiességéért. 1849. augusztus 2-ai debreceni csatánál Nagysándor megütközött a hatszoros túlerőben lévő Paszkievics vezette cári sereggel, mely összecsapást túlerő miatt elvesztettek. A tábornok a Kokasló-halomról irányította a harcot, melyet azóta Nagysándor József-halomnak neveznek. 
„Hodie mihi, cras tibi” /Ma nekem, holnap neked/ – mondta a hóhérnak.

Gróf Leiningen-Westerburg Károly tábornok (1819. április 11. Ilbenstadt – 1849. október 6. Arad, 30 évesen)

Hessen nagyhercegségben született, olyan család gyermekeként, amelynek több tagja is katonaként szolgált, így szinte természetes, hogy három testvérével együtt a császári hadsereg szolgálatába állt. 1844-ben nősült, felesége, Sissányi Erzsébet révén magyarországi (törökbecsei) nagybirtokos lett. 1848 őszén Temesvárra rendelték ezredének törzskarával együtt, ahol is önként jelentkezett a szerbek ellen vívott hadjáratba. 1848 decemberében őrnagyi, 1849 márciusában alezredesi, áprilisban ezredesi ranggal tüntették ki, július 1-jén tábornokká léptették elő. Görgei Artúr jó barátja volt.

Utolsó szavai: „A világ feleszmél majd, ha látja a hóhérok munkáját.”

A kivégzésre a halálraítéltek fekete attilában érkeztek, egyedül a büszke Leiningen-Westerburg érkezett honvéd tábornoki egyenruhájában (ehhez az őr lefizetésére volt szükség).

Aulich Lajos tábornok (1793. október 25. Pozsony – 1849. október 6. Arad, 56 évesen)

Német anyanyelvű magyar állampolgár, az 1848–49-es forradalom és szabadságharc harmadik hadügyminisztere. 1812-ben az Osztrák Császárság – a Francia Császárság kényszerű szövetségeseként – egy hadtestnyi erővel részt vett Napóleon oroszországi hadjáratában. Aulich Lajos a támogató hadtest egyik zászlóaljával a hadjárat alatt Galíciában állomásozott. Rátermettségének és katonai előképzettségének köszönhetően még ebben az évben zászlóssá léptették elő. Részt vett az 1813–1814-es hadjáratban és a döntő lipcsei csatában is. Harctéri helytállásáért hadnaggyá léptették elő. 1814. március 31-én a koalíció csapataival vonult be Párizsba. 1826-ban Nápolyba, 1829-ben a dalmáciai Zárába rendelték, majd 1830-ban visszakerült Pozsonyba, és ott is maradt a szabadságharcig. Egyéniségéhez a fegyveres harcnál jobban illett a katonai tudományok tanulmányozása. Ismerősei világéletében kemény, szófukar embernek jellemezték, aki a hadsereget tekintette családjának. Soha nem nősült meg. 1835-ben főszázados, 1844-ben őrnagy lett. 1847–1848-ban ő volt az utolsó rendi országgyűlést biztosító zászlóalj parancsnoka, majd amikor Bakonyi Sándort 1848. április 19-én ezredessé és ezredparancsnokká nevezték ki, Aulich alezredes lett, és átvette az ezred Győrben állomásozó zászlóaljának parancsnokságát.

Utolsó szavai: „Szolgáltam, szolgáltam, mindig csak szolgáltam. És halálommal is szolgálni fogok! Forrón szeretett magyar népem és hazám, tudom megértik ezt a szolgálatot.”

Az utolsó estén az utolsó szivart nem adta oda a papnak mondván, hogy erre még szüksége lesz holnap. Míg a bitófákhoz értek, Aulich elszívta a szivart. Az aradi vértanúk közül ő volt a legidősebb.

Damjanich János tábornok (1804. december 8. Sunja – 1849. október 6. Arad, 44 évesen)

Szerb származású magyar állampolgár. Felesége Csernovics Emília. A friss házasok Temesváron telepedtek le. Damjanich igaz magyar volt, feleségét is a magyar nyelv használatára biztatta: „Miért beszél maga mindig németül, hiszen ez Magyarország, s mi magyarok vagyunk.” Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc egyik legkiválóbb magyar tábornoka lett, számos szép győzelem köthető a nevéhez, gyakran reménytelen helyzetből is tudott fordítani, és ezt alig árnyékolja be, hogy időnként megbetegedett, a nyári hadjárat előtt balesetet szenvedett (eltörte a lábát), és szakértelme ilyenkor kritikusan hiányzott a tisztikarból.

Utolsó előttiként került rá sor a kötél általi halálra szánt kilenc vértanú közt. Utolsó szavai: „Azt gondoltam én leszek az utolsó, mert a csatában mindig az első voltam. Szegény Emíliám! Éljen a haza!”
„Legyőztük a halált, mert bármikor készek voltunk elviselni azt.”

Halála előtt elutasította a rác papot, mert nemzete annyi szenvedést okozott a magyarság számára. Meggyónt a minorita Sujánszky Eusztáknak és áttért a római katolikus vallásra.

Gróf Vécsey Károly tábornok (1803. november 24. Rzeczniów – 1849. október 6. Arad, 45 évesen)

Magyar nemesi származású. Gyermekkoráról kevés értékelhető adat maradt fenn. Nyarait a solti Vécsey-kastélyban töltötte és sokat időzött nagybátyjánál, a bárói ágból származó Vécsey Józsefnél, a Gömör vármegyei Feleden. Solton kevés magyar szót hallhatott, mert édesanyja nem beszélt magyarul és édesapja is csak keveset. Vécsey Károlyt feltehetően Feleden érték az első nemzeti hatások, itt formálódhatott magyarságtudata. Tanulmányait a birodalom legrangosabb katonai iskolájában, a Theresianumban folytatta. 1820-tól teljesített katonai szolgálatot, 1848 tavaszán őrnagy a Hannover huszárezredben. 1848 májusától harcolt ezredével Bácskában a szerb felkelők ellen, októbertől ezredes, december közepétől tábornok. 1849 januárjában eltávolította áruló parancsnokát, Esterházy Sándor tábornokot. Erélyes fellépésével megmenti a bácskai hadtestet a felbomlástól, 1849. március 5-én Damjanichcsal együtt elfoglalta Szolnokot. Az augusztus 9-i temesvári csata után ő fedezte a magyar fősereg visszavonulását. Hadteste augusztus 19-20-án Borosjenőnél, Vécsey maga Nagyváradon kapitulált. Kötél általi halálra ítélték. Az osztrákok különösen gyűlölték a tábornokot, a császárpárti Vécsey család kifejezetten kérte Haynaut, leckéztesse meg a "család szégyenét". Ezért is akasztották fel utolsónak, így végig kellett néznie társai kivégzését. A vértanú tábornokok sorban elbúcsúztak egymástól, Vécseynek már nem volt kitől búcsút vennie, a legenda szerint Damjanich holttestéhez lépett, s bár a földi életben nem szívelték egymást, lehajolt és megcsókolta annak kezét.

Utolsó szavai: „Isten adta a szívet, lelket nekem, amely népem és hazám szolgálatáért lángolt.”

Gróf németújvári Batthyány Lajos Ferenc József (1807. február 10. Pozsony – 1849. október 6. Pest, 42 évesen)

Politikus volt, nem katona, de bátorságban egy hajszállal nem maradt el a tizenhármak mögött. Az ország egyik legrégibb és leggazdagabb családjának a sarjaként született. Az 1840-es évek közepétől a főrendi ellenzék elismert vezetője volt, aki Kossuthnál is radikálisabb hangot ütött meg, ha az ország önrendelkezéséről volt szó. 1847-től ő volt az ellenzéki párt elnöke. 1848. március 17-én István nádor miniszterelnökké nevezte ki. A dinasztiával szemben képes volt az ország érdekeit képviselni.
A magyar alkotmányosság érdekében radikális lépésekre is kész, de csak a törvényesség betartásával és betartatásával. 1848. szeptember 11-én lemondott, mert úgy látta, hogy az áprilisi törvények szellemében már nem lehet megoldani Ausztria és Magyarország konfliktusát. 1849 januárjában békekövetként érkezett Windisch-Grätzhez, de a tábornagy még magánemberként sem volt hajlandó fogadni őt.

Ezután Deák Ferenc a menekülésre bíztatta Batthyányt, ki erre nem volt hajlandó. 1849. január 8-án letartóztatták és hadbíróság elé állították. A hadbíróság végül kötél általi halálra ítélte, de az ítéletet csak október 5-én közölték Batthyányval, aki a kivégzést megalázónak találta, ezért egy tőrrel, amit a felesége, Zichy Antónia által becsempészett hozzá, a kivégzés előtti éjszaka öngyilkosságot kísérelt meg, de életben maradt. A tőrrel nyakon szúrta magát, ezért az akasztás lehetetlenné vált. A helyi parancsnok saját hatáskörben „porra és golyóra" változtatta az ítéletet, ami miatt Haynau idegrohamot kapott.
Kivégzésekor a gróf nem engedte, hogy bekössék a szemét, és maga vezényelt tüzet.

Utolsó szavai három nyelven hangzottak el: „Allez, Jäger! (Rajta, vadászok!) Éljen a haza!"

Dessewffy Arisztid, Kiss Ernő, Schweidel József, Pöltenberg Ernő, Török Ignác, Láhner György, Knézićh Károly, Nagysándor József, Leiningen-Westerburg Károly, Aulich Lajos, Damjanich János, Vécsey Károly tábornokok és Lázár Vilmos ezredes, valamint Batthyány Lajos miniszterelnök halálának napja a forradalom és szabadságharc leverésének szimbóluma lett.

Forrás: https://www.magyarsagunkhungarikumunk.hu/
Wikipédia

Borítókép: Thorma János: Aradi Vértanúk. (Forrás: https://hu.wikipedia.org/)