Úgy gondoltam, hogy saját projektet kellene csinálnom, valami egyedit, valami különlegeset kellene kitalálnom. Az első koncepció az volt, hogy az eredeti helyszíneket 100 évvel később pontosan azon a napom fotózom le, amikor az események történtek, és a korabeli leírásokat párosítom melléjük. A Lenck-villa megnyitóján találkoztam dr. Tóth Imre igazgató úrral. Beszélgettünk pár szót, és ő lehetőséget adott arra, hogy megnézhessem azt a fotóalbumot, amiben az eredeti képek benne vannak. Miután megnéztem, továbbgondoltam az eredeti ötletet. Mi lenne, hogyha a két képet valahogy összefésülném? Ezért 2020 telén csináltam tesztképeket. Pár képet újrafotóztam, hogy lássam a projekt az életképességét. Az eredmény abszolút meggyőzött. Bár kicsit könnyelműen álltam neki. Nem gondoltam volna, hogy ez a történet ennyire komplikált lesz. Nehéz megtalálni a száz évvel ezelőtti kép pontos perspektíváját. Az eredeti fotó készítésének helyszíne, pozíciója most már sok esetben úttestre vagy forgalmas helyekre esik.  Sok minden megváltozott egy évszázad alatt. A világunk gyorsabb lett, könyörtelenebb.  Sok helyen már autók járnak, kerékpárosok, megváltozott az épületek környezete is. Ebből kifolyólag volt is párszor konfliktusunk a közlekedőkkel.

A legnagyobb kihívás a projektben a megfelelő pozíció eltalálása volt. Valamikor csak egy pillanatig tartott, máskor órákig. A posta előtti sorakozót, illetve a temetési szertartásnak a képeit nehéz volt újból elkészíteni.  A temetőbe négy napig jártam; létrán és a kerítés tetején egyensúlyoztam, amíg a megfelelő pozíciót megtaláltam.

Az eredeti képeket Schäffer Ármin és csapata készítette. Ő volt az a fotográfus, aki a népszavazás eseményeit megörökítette, majd egy albumba fűzve árusította őket.  Éppen ezt az anyagot vette meg a múzeum. Talán a harmincas években leírták a képek keletkezésének helyét és idejét. Ez volt az egyetlen mankó, amin elindulhattam, és ez lett a következő öt hónap menetrendje. Schäffer Árminnak egy komplett csapata volt, nekem viszont csak néhány barátom, akik segítettek. Preiner Tibor az önjelölt asszisztensem, a volt kollégám, Lévai Károly, Szeniczei Patrik barátom és a gyerekkori cimborám, dr. Tóth Roland. Ők segítettek nekem, mert ezt egyedül nem lehetett volna kivitelezni. Szükség volt a laptopot tartani, amin az eredeti kép digitális változata volt, amit fel tudtam nagyítani; sok esetben indokolt volt a forgalmat is figyelni, és természetesen a létrát is kellett tartani, amíg én a tériszonyommal küzdve megtaláltam a tökéletes szöget. 

A képek kiválasztásánál az volt a fő szempont, hogy minél egyszerűbben azonosíthatóak legyenek a helyszínek, és hogy minél több információt adjanak át az utókornak. Összesen körülbelül 56 képet fotóztam újra a 254-ből. Ami leginkább megváltozott ebben a száz évben az talán az, hogy a világ gyorsabb lett. Ahogy figyeltem a képeken az arcokat, az emberek manapság kevesebbet mosolyognak.

A fotózással való kapcsolatom elég régre nyúlik vissza. Sokat kirándultam, és nem volt kivel megosztanom az élményeket, így egy kezdetleges kis kompakt kamerával fényképeztem. Minél többet kirándultam, annál jobban magába szippantott a fotózás.  Próbáltam azt a látásmódot visszaadni, ahogy én szemlélem a világot, aztán azt vettem észre, hogy megváltozott az életem a fotográfia által. Észreveszek olyan dolgokat, amit a többség nem. Sokkal inkább meglátom a hétköznapokban a szépet és a jót. A fotográfia megtanított arra, hogy nincs majd. Most van. Ha nem ragadjuk meg a pillanatot, akkor holnap az már nem tér vissza.Számomra ez a fényképészet nagyon fontos üzenete.

Mindig törekszem arra, hogy abszolút egyediek legyenek a képeim, igyekszem visszaadni a fura látásmódomat. Még egy átlagos témát is próbálok különlegesen megfogni. 

Eddig az emberek nélküli világ, az elhagyott épületek, a csend volt az, ami inspirált, de szerintem éppen a covid ébresztett rá arra, hogy én is társas lény vagyok. Tavaly felkértek, hogy Sopron különböző rendezvényein fényképezzek, ami rendkívül inspiráló volt. A társadalom megörökítése egy új színt hozott nekem, de az épületekről sem mondtam le: ugyanúgy motiválnak, mint eddig, de most már próbálok embert is helyezni a képeimre.

A világ sokkal színesebb és bonyolultabb, mint amilyennek mi gondoljuk. Akár a minket körülvevő környezetben is meg lehet találni a szépséget, nem kell ezért sok ezer kilométert utazni. A téma szó szerint a lábunk előtt hever.

A terveimet nézve pár évvel ezelőtt nagy hangosan közöltem a családommal, hogy 40 éves koromra olyan munkát szeretnék végezni, amit soha többé nem akarok munkának érezni. Akkor a testvérem kinevetett, és azt mondta: “Húzzál bele!”

Elmúltam 40, úgy gondolom, hogy talán jó úton járok. Az érzéseim irányítanak, és azok mutatják meg az irányt. A jövőbe persze némi tudatosságot sem árt belevinni, azonban a fotográfia számomra továbbra is az önkifejezés egyik módja marad. Távlati tervem egy kiállítás Csernobilról, természetesen a kliséket ismét kerülve. Már többször is volt alkalmam a Zóna kulisszatitkait testközelből megfigyelni. A legfontosabb viszont az, hogy a reményeim szerint március elején megnyílik a kiállításom a centenáriumi fotósorozatból. Addig is az, aki a képeimmel akar találkozni, megtalál az Instagramon repesz.tech és a Facebookon RepeszTech néven.

A cikkhez használt fotók Rombai Péter saját fényképei.