Világhírű orientális táncos, koreográfus, táncoktató, producer vagy, akinek a közösségi felületeit több mint 89 ezer ember követi. Melyikre vagy a legbüszkébb?

Igazából ezen még nem gondolkodtam, egyik következett a másikból, de mindennek az alapja a tánc volt. Soha nem terveztem, hogy ennyi mindent fogok csinálni, egyszerűen elkezdtem táncolni és az útközben adódott lehetőségek és kíváncsiság hozták, azt hogy ma ennyi mindennel foglalkozom. De amire még mai napig én is rácsodálkozom, hogy a stílussal, amit kialakítottam, a világon nagyon sok helyre eljutottam (több, mint 50 ország), ahol szeretik, amit csinálok és szeretnének tőlem tanulni. Sikerült egy olyan nyelvet kialakítani a táncon belül, amivel rezonálni tudnak emberek a világ másik felén is. Összekapcsolódnak abban, hogy tőlem szeretnének tanulni. Ennek a hihetetlenségnek az adrenalinja, ami folyamatosan tovább visz.

Mikor érezted, hogy a világhír kapuja előtt állsz?

Azért ez egy hosszú folyamat volt. Amikor már 100%-osan a tánccal foglalkoztam, voltak színházi munkáim, beindítottam a tánciskolámat. Elkezdtem utazni, először csak tanulási célzattal, de utána kaptam kisebb megkereséseket, jártam nemzetközi fesztiválokra, ahol nagyon jó kapcsolatokat sikerült kialakítanom. Eleinte lassan indult, évi egy-két külföldi felkéréssel, aztán egyszer csak azt vettem észre, hogy már komoly tervezést igényel, hogy minden beleférjen. Aztán elkezdtem szervezni a saját fesztiválomat is Budapesten (Cairo Fest Budapest), ahova nagyon sok híres hastánc oktatót meghívtam az azóta eltelt tizenkét évben és azt mondhatom, hogy ezáltal sikerült Magyarországot feltenni a hastánc nemzetközi térképére. Először kifejezetten magyar közönségnek szántam a rendezvényt, de olyan nagy volt a nemzetközi érdeklődés, hogy innentől nem volt megállás. Arra büszke vagyok, hogy mindezt önerőből értem el, akkor indult a nemzetközi karrierem, amikor még nem volt olyan nagy segítség, mint ma a social media.

Mi az amit te jobban tudsz, mint más oktató? Mi a sikered titka?

Elég korán sikerült kialakítanom egy olyan stílust a táncon belül, ami hozzám köthető, egyedi. A klasszikus egyiptomi elemeket ötvözve a modern orientálistánc-művészettel, megfűszerezve a párhuzamosan tanult más kortárs táncnemekkel találtam meg a saját táncos nyelvemet. Nagyon sok stílus és divathullám létezik. Az, hogy én fenn tudtam maradni a palettán, annak talán az az oka, hogy arra mindig lesz igény, hogy a táncosok művészi igénnyel kapcsolódjanak önmagukhoz, a saját érzelemkifejezésükhöz és én ebben mutatok utakat és nyújtok segítséget. A másik fontos dolog számomra, hogy amikor utazok, akkor egy adott kultúrkörben megismerjem az ottani szokásokat, kommunikációs elvárásokat, mert teljesen más például Japánban oktatni, mint Argentínában. Az empátia itt is kulcsfontosságú, hogy megértsem és azonosulni tudjak az ottani táncosok mentalitásával. Talán ez a sikerem egyik titka, hogy a tánc nyelvezetével és a tanítási stílusommal is figyelmesen és megértően tudok kapcsolódni hozzájuk.

Leginkább nőknek tartasz oktatást, hogyan tudod egyensúlyozni a nőiességedet, úgy hogy nem a rivalitást hozod ki a nőkből, hanem a kapcsolódási vágyat, ami nagyon ritka a női csoportokban. Hogyan csinálod? Van ebben tudatosság, vagy ez jön zsigerből?

Én mindig nagyon szerettem női közösségekhez tartozni. Megismerni a saját és más nőiségének, nőiességének a mélységeit. Egymást megérteni és összetartozni, mint egy szövetség. Ezt már egészen fiatal koromban megéreztem, olyan mintha egy nagyon ősi összetartozás, egy láthatatlan sorsfonál kötné össze a nőket. Amikor megismerek egy nőt, keresem ezt a kapcsolódást. Érzek valamiféle azonosságot, hasonlóságot a többi nővel, ami nálam egy alapvetés és ez biztonságérzetet ad. Tudom, hogy rengeteg félék vagyunk, de több évtizednyi nőktől tanulás és nőket tanítás adott egy olyan alapot, hogy tudok erre a tiszta energiára figyelni. Szerintem a nőknek sokkal több figyelemre, törődésre és odafordulásra lenne igényük, mint amit ez a világ jelenleg adni tud. Én is így vagyok ezzel, és megpróbálom azt adni, amire én is vágyom.

Csodásabbnál, csodásabb ruhák, művészi fotók, melyeken tündökölsz. Mindig is volt önbizalmad, vagy a tánc segített hozzá?

Az önbizalom nálam egy hullámzó dolog, vannak közegek, amiben automatikusan komfortosan érzem magam, ilyenek a színpad, az oktatás, vagy például egy fotózás, ahol könnyebben átlényegülök, azt hiszem, a saját magam egy mélyebb, egyben letisztultabb esszenciájává. Ilyenkor megnyugtat, hogy ez van, ez szakmailag a legtöbb, amit magamból adhatok és ha ez nem tetszik valakinek, az nem az én önbizalmamon múlik. Viszont ha kilépek ezekből a helyzetekből, akkor jön a hullámvasút lejtős része, mert nagyon önkritikus vagyok. Nagyon szét tudom magam szedni, ami egyrészről jó, mert folyamatos fejlődésre késztet, viszont tudom, hogy nem teljesen egészséges, hogy ekkora elvárás csomagot cipelek magammal. De dolgozom az ügyön. Furán hangozhat, de nem túl kiegyensúlyozott az önbizalmam, gyerekként is inkább befelé forduló, önbizalom hiányos gyerek voltam. A tánc ebben sokat segített, megtaláltam a kapcsolódást azzal a részemmel, amit szeretni tudtam, amit szépnek, jónak éreztem és én tudtam létrehozni saját magamból.
Amikor kiléptem a nemzetközi porondra és hirtelen ott álltam rengeteg más kultúrában szocializálódott nő között, meg kellett tanulnom, hogy én mivel tudok ehhez hozzájárulni, mind a táncban, mind pedig emberi értékeket tekintve. Fel kellett hangosítanom a saját értékeimet, érdemeimet. El kellett hinnem, hogy én is megérdemlem mindazt, ami ott történik velem.

Mitől más a színpad, mint a hétköznapi élet?

Nekem olyan a színpad, mintha ott lennék önmagam. Ez furán fog hangzani, hogy ugyan a testeddel állsz ott és a testedet használod a tánchoz, de mégis egy testen kívüli élmény. Ott élem meg a legőszintébb és legnemesebb részét is az énemnek, és valahogy ez lett komfortzónám. Kicsit olyan, mint ha nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek. Valahogy a hétköznapi életemben, amikor próbálok a hiperérzékenységemmel funkcionálni, gyakran falakba ütközöm. Néha olyan, mintha a színpad lenne a valóság és a hétköznapok történései csak megszakítanák ezt az élményt. De az oktatást is színpadnak élem meg. Nekem ez ad egy biztonságot, tudom, hogy akik eljönnek hozzám kíváncsiak rám, hogy mit tudok nekik adni. A táncművészet csodája, hogy olyan dolgokat tudok kifejezni, és az emberek olyan dolgokat tudnak megérezni, amire szavakkal nem lennénk képesek. A hétköznapi életben néha nehéz megtalálnom a szavakat arra, hogy ki vagyok és mit érzek, sokkal biztonságosabb terep nekem ezt tánccal kifejezni.

Milyen terveid vannak a következő évekre?

Eddig nem nagyon voltak konkrét hosszú távú terveim, olyan intenzíven jött egyik lehetőség a másikból, hogy igazából nem volt szükség vagy idő a tervezésre. De most már érzem, hogy ennek a flow-nak határokat kell szabnom. Az elmúlt években annyit utaztam, hogy kicsit elfelejtettem az otthon érzését, kevés időm maradt a barátaimra, a családomra. De eddig ez így volt jó. Most viszont szeretnék új, egészséges kereteket szabni ennek. A vágyam, hogy a koronavírus-időszak után újra utazhassak, de az eddigieknél kevesebb, szervezhető és bírható mennyiségű külföldi utam legyen, az itthoni tánciskolát is mindenképp folytatni szeretném, illetve a budapesti nemzetközi fesztiválom is a szívem csücske, és persze a zenei albumok, amiket kairói zenészekkel készítünk, pont most lett kész az új, ezt a munkát is szívesen folytatnám. Emellett viszont szeretnék sokkal több időt fordítani az írásra, ami másik nagy szenvedélyem, és ami talán a legfontosabb, hogy legyen időm és energiám a barátaimra, a magánéletemre, mert a családtervezés is ott motoszkál már a fejemben, ehhez viszont most már tényleg lassítanom kellene.

Készítette: Kecskés Ildikó