A „magyarság" alatt mindazon Kárpát-medencei népek etnogenezisét értjük, amelyek Eurázsia számos népével rokonságban állva mások, mint az Európát benépesítő indoeurópaiak és a szlávok, de kulturális, civilizációs lenyomatuk mind a mai napig megtalálható Európa különböző részein. Ebben az értelemben „magyarok" voltak már a Krisztus előtti VI-V. században itt élt szkíták, majd az időszámításunk kezdete körüli időben ide beköltözött ugyancsak szkíta származású szauromaták, szarmaták, és a jazigok, vagyis a jászok, majd a Krisztus utáni V. században betelepült hunok, az 568-ban és utána több hullámban bejött avarok, és végül a 895/96-ban ide érkező Árpád népe.

A magyarság, ahová csak eljutott nemcsak biologizmusát, de szokásait, hitvilágát, nyelvét, zenéjét és népművészetét is magával vitte és meg is tartotta.

A svájci Val d'Anniviers vagy más néven Hun völgyben a magyarság testalkata, élettani jellemzői, rovásírása, népművészete (életfái, tulipánjai, kopjafái), ételkultúrája (húspácolása) és nyelve átvészelte az évszázadok viharait, ma is tanulmányozható, dokumentálható.

A svájci hegyek völgyeiben megmaradt ősi törzsek közül az egyik legérdekesebb az anniviersi lakosság. Életmódjuk, szokásaik, testi alkatuk, zeneviláguk, néprajzkincsük, nyelvük egyaránt idegen a wallisi lakókétól.

Horváth Mihály a „Századok" című folyóirat 1881-i évfolyamában „Egy kis hun-kérdés több nagy között" címmel így ír róluk: „E kis törzs Wallis kantonban lakik, mintegy 4-5000 lélekből áll, maguk is a hunok utódainak tartják magukat, s sajátságos nyelven beszélnek, de máskülönben a szomszéd vidékek népeitől alig különbözteti meg őket valami. Néhány helynév egészen magyar hangzású, mint Penszék, Kuimez, Luk, Náva, Návaszék, Kalló, Barma, Feja stb.”

Régebben a völgyön kívüliekkel nem is házasodtak. „Az idegenekkel szemben nyíltak, barátságosak, vendégszeretők, sohasem megalázkodók, a büszkeségtől mentesek öntudatosak" - írja róluk Anton Karl Fischer. Házaik építésmódja, szigetelése, fedőanyaga és zsindelyezése megegyezik a székelyekével. A házakra ráírják az építő nevét és az építés dátumát. „Glória Ámen" - olvashatjuk a házakon az eifischi völgyben, akár a székelyeknél: „Béke a belépőkre, Áldás a kimenőkre". Áldozati helyeik (köveik) neve: szervágó.

A XVIII. században a genfi születésű J. J. Rousseau írt róluk: „Az anniviardok igen egyszerűek, különlegesen szorgalmasak, a tétlenség ismeretlen náluk. Nagy szerénységükben is igen vendégszeretőek és rendkívül szimpatikusak. A legnagyobb jogtalanságot is képesek derűsen elviselni.”

Mark Theodor Bourrit 1781-ben írt könyvének címe: Description des Alpes Pennines et Rhetiennes (Genéve). Szerinte „egy hun töredék keresett menedéket a völgyben és kezdetben igen primitív körülmények között, nagy nehezen tornázta fel magát egy igen életrevaló néppé... Egyedüliek talán, akik az annak idején szerteszét félelmet keltő hunok törzséből visszamaradtak".

Johannes Müller 1786-ban írta a Die Gesichten schweizerischer Eidgenossenschaft (Leipzig) című művét. A könyv 1217-ből megemlít egy einsiedelni apátot, akinek neve Konrad, a Hun nemzetségből. "Ez a régi nemzetség itt, Svájcban az egykori Waldstettenben élt, elődei a történetíró szerint Attila hunjai voltak és javaik (birtokaik) a lauterbrunneni völgyben és valószínűleg más helyeken lehettek".

Ez az 1786-ban írt történelemkönyv a svájci szövetségi tanács egyik tagjaként említi a „Tschudi" nevet. A szerző szerint "ez a férfi idegen, az alemannok fogságába került „madschare" lehetett a kalandozások korából, akikről tudjuk, hogy ezekben az időkben milyen gyakran dúlták fel az abendlandi provinciákat Magyarhon felől... Ettől az időtől fogva szabad emberekként éltek a Tschudik... tizenhétszer adtak vezető embert hazájuknak, a legkitűnőbb harcosok származtak nemzetségeikből és a svájci történetírásban is kitüntették magukat a család egyes tagjai”.

Ph. Bridel, Pastor von Montreaux 1820-ban Zürichben kiadott könyvében, az Essai statistique sur le Canton de Valaisban néhol ugyan egy „fogalom" alá veszi a IX-X. századi kalandozó magyarokat a hunokkal, majd így ír az eifisch-völgyiekről: „Az Anniviers völgy első lakói azok a hun katonák voltak, akik Olaszországból menekülve biztos helyet kerestek a megtelepedésükre". (Tudjuk, hogy Attila a catalaunumi síkon 451-ben vívott ütközet után visszavonult szekértáborába, de a nagy csata végeredményben döntetlen maradt és Aetius nem követte őket; Attila visszatért seregével Pannóniába. A főseregtől leszakadt hun csapattöredékeket azonban tovább üldözték és ezek vetődhettek a Rhône völgyébe.)

Még ma is van egy barlang, az említett falu szomszédságában, amit a hunok barlangjának (Hunnengrotte) neveznek.

Horváth Mihály volt az első, aki Vissoie községben a legrégibb anyakönyvet megtalálta. A könyv a völgy legrégibb családneveit tartalmazza; a korábbi könyvek valószínűleg tűzvész következtében semmisültek meg. Ebben a könyvben megkereszteltek, házasságot kötők, elhaltak és a keresztszülők, valamint az esküvői tanúk vezetéknevei találhatók 1682-1700-ig. Ezek közül 50 olyan nevet talált, amely hasonló a magyarokéhoz. Ilyenek: Bartha, Bond (a Székely Krónikában férfinévként szerepel), Rua (Attila nagybátyjának a neve), Kálló (már a Székely Krónikában is szerepel), stb.

Regéik, mondáik jobbára az embernek a természeti erőkkel folytatott harcára vonatkoznak. Szokás volt a halotti tor, amely Wallisban egyébként nem szokás.

Családnevek: Savián, Kálló, Visszó stb.
 

Val d'Anniviers - németül: Eifischtal - első „igazi" kutatója Anton Karl Fischer, erdélyi szász tudós-mérnök volt, aki 1896-ban Zürichben adta ki terjedelmes monográfiáját: Die Hunnen im schweizerischcen Eifischtale und ihre Nachkommen bis auf die heutige Zeit címmel. Munkája az eifisch-völgyiek kutatóinak „Szent-írása" lett.

Fischer leírja, hogy az eifisch-völgyiek nem ismerik az orrhangokat és a szavakat a magyar fülnek megfelelően, tisztán ejtik ki. Nyelvük „egy sajátos nyelv, amely a magyartól csak kevéssé különböző nyelvjárás volt". Nyelvük az olasz, a régi hun, valamint a latin elemekkel vegyített nyelv, amely a francia nyelvből nem vezethető le. Az első szótagon van a hangsúly. Jellemző a székely-magyar nyelvre éppúgy, mint az eifisch-völgyire a kettős hangzó előszeretettel való használata, és a mássalhangzó helyettesítése magánhangzó által (pl. luo vagy lou ló helyett, idüo vagy ideő idő helyett, és bauta balta helyett, eüme, elme helyett). Előfordul a mássalhangzók kihagyása is: ement = elment; fement = felment. A vizet viez-nek ejtik, szinte göcseji kiejtéssel. Sok ősi eredetű szavunk - például csap, csapni - szerepel az eifischi nyelvjárásban.

Fischer az alacsony istállóajtók ajtófélfáján - szemöldökfáján - belerótt jegyekre figyelt fel. A rovásjelek, mint a lakók neveinek kezdőbetűi, összefüggésbe hozhatók az ősmagyar rovásírás jeleivel. Fischer hun-magyar ABC-jeleket közöl könyvében, majd felsorolja azokat a jeleket, amelyeket a Val d'Anniviersben talált, és amelyek azonosak (hasonlóak) a közöltekkel.

Végül a következő következtetést vonja le: „Ha magyar hangzású nyelvemlékek gyűjthetők ebben a völgyben, mindezek csak azt bizonyítják, hogy a hun és a magyar nép és nyelv azonos gyökerű".

Nevük felsorolásánál elől van a vezetéknév, utána a keresztnév, ahogy az a székelyeknél, a magyaroknál, a kínaiaknál és a japánoknál szokásos.

1985-ben jelent meg Bernard Savioz, Val d'Anniviers-i származású kutató munkája, Valasians descendents d'Attila címmel. A völgyben valamennyi családnak külön jele volt; ezt rajzolták a sírkeresztekre, az erdők fáira, az állatok nyakára. Bernard Savioz lerajzolta, lefényképezte, rendszerezte ezeket az ősi családjeleket: közülük többnek a hangértéke azonos a hun-székely rovásírásból ismert jelekével.

A kötetben sok érdekes, addig közöletlen adat szerepel a néprajz tárgyköréből is; az ostorról, a szőlőtermesztésről, az építkezésekről, a tulipános motívumokról, az életfáról, a sírkeresztekről és a mondavilágról.

A házakon ma is ott vannak a tulipándíszítések, amiket a hunok jelének tartottak, a Nap-, a Hold-motívumok és a rovásírásunk is.

Forrás: Kiszely István: A svájci „hun völgy”  (https://mek.oszk.hu/)

Borítókép: https://utazom.com/