A 21. század elejének intézkedései - szerencsére úgy tűnik - a környező természet egyensúlyát is hosszú idő után visszaállítják: a Nyirkai Hany a 2001-es elárasztásokat követően újra hazánk egyik jelentős madárparadicsoma, ezen felül több más védett állat- és növényfaj számára újfent biztosít otthont.

Néhány évszázada még csak hatalmas nádasok, kiterjedt hínárosok voltak a Nyirkai Hany területén, úszó nádszigetekkel. A „Nyirkai” előtag a környék uralkodó fafajtájára, a nyírre utal. Acsalag község neve a szájhagyomány szerint az „átcsallak” szóból ered, mivel mocsaras fekvése miatt kevesen akartak oda letelepedni, ezért különféle módszerekkel próbálták csalogatni az embereket. Egy 1700-as évekből származó németnyelvű térképen Àtschaloker Morast, vagyis mint acsalagi mocsár szerepel. Ténylegesen a 17. század végén alakult ki a hanyi lápvilág magasabb, kiemelkedő pontján és valóban hosszú időn át csak csónakon lehetett megközelíteni. Emiatt gyakran költöztek ide menekülő, védelmet kereső családok. A lakosság megélhetése is a vízhez kötődött, leginkább halászattal, csíkászattal – a ma már védett csík hal népszerű étel volt, a káposztába is ezt főzték a nehezebben hozzáférhető hús helyett; valamint pákászattal foglalkoztak.  Utóbbi a lápvidékek lecsapolásáig jellemző egyszerre halász, vadász és növénygyűjtő életformája volt a mocsaras vidéken található falvak lakóinak.

Bősárkány neve 1222-ben tűnik fel először írásban „villa Sarkan” alakban, mely a „sárkány” köznévből keletkezett személynévből vagy földrajzi névből származhat. Az előbbi mellett az szól, hogy magyar nyelvterületen több település is viseli ezt a nevet. Az utóbbi szájhagyomány alapján merült fel: a „Sárkány-dombon” megtelepedő halászok adták nevét. A sárkányiak megélhetését sokáig kizárólag a víz biztosította. A Hanság mocsaraiba először a 16. században menekültek a törökök elől, s kezdték meg kénytelenségből a lápból kiemelkedő magaslatok termővé tételét. A későbbi évszázadokban is többször nyújtott még védelmet a mocsár a falvakba betörő ellenség elől menekülők számára, de idővel a megélhetés, táplálék hiánya is belekényszerítette az itt élőket termőterületek létrehozásába.

A ma is meglévő kisebb hanyi települések születése nagyrészt a jobbágyok 16. századtól kezdődő mocsárlecsapoló tevékenységének köszönhető. A bősárkányi és acsalagi jobbágyok és zsellérek, hogy könnyítsenek helyzetükön és némi plusz jövedelemhez juthassanak, irtásokat hoztak létre. A mocsaras és erdős területek termőfölddé tételével újabb megművelhető területhez jutottak. Ezzel nemcsak többet tudtak termelni, hanem a jobbágyföldekkel ellentétben az irtásföldeket szabadon adhatták-vehették, zálogba is adhatták és irtásföldje a nincstelen zselléreknek is lehetett. A kiirtandó területet ingyenesen rendelkezésre bocsátotta a földesúr, a kitermelt fa vagy nád is a jobbágyot illette. A bevetett irtásföld után azonban már adózni kellett.

A Hany déli, délkeleti peremén irtásra vállalkozó jobbágy családjával először körül árkolta a kiválasztott magasabban fekvő földdarabot, dombot, hogy lejjebb vigye benne a talajvíz szintjét. Sok esetben bozót- vagy erdőirtással is járt mindez, hiszen a természetes növényzet is alapvetően a mocsárból kiemelkedő magaslatot választotta megtelepedésre. Erre utal Bősárkány közelében a Nyirkai (nyíres) major megnevezés, kicsit nyugatabbra a Nyárosmajor, Feketebokor major név is. Többnyire még évekig küszködtek a talajban maradt gyökerekkel. Amikor sikerült évekig tartó verejtékes munkával az egész dombot meghódítani, mintegy a mocsárból kiemelkedő szigetté tenni, akkor további árkok ásásával a domb lábánál lévő vizenyős részeket kezdték kiszárítani. Ily módon jól termő vizes legelőkhöz, kaszálókhoz juthattak. Erre utal napjainkban a Földsziget, Jakabsziget, Mátyássziget; vagy éppen a későbbi Hosszúdomb major elnevezés is. Megjelenik benne a terület jellemző tulajdonsága, esetenként az irtást végző neve is.

A 18. század utolsó harmadára a jobbágyok a jövedelmezőségnek köszönhetően szinte belevetették magukat a hanyi mocsárvidékbe. A területek földesurai pedig, felismerve a haszon lehetőségét, elkezdték az irtásföldeket visszaváltani. Ezek adták a nagyrészt 19. században kiépült és virágzó földesúri majorgazdaságok alapjait. A közel egyidőben felhúzott majorok „egy kaptafára” készültek – több helyen ma is felismerhetőek jellegzetes épületeik. Az U alakban körbeépült telek egyik oldalán a gazda, az intéző és még esetleg a parádés kocsis lakhelye, a többi oldalon magtárak és pajta, műhelyek (kovácsra, bognárra még a kisebb majorokban is szükség volt), továbbá istállók, takarmánytárolók és a pásztorház helyezkedtek el. Kissé távolabb az egyszerű, nádfedeles vályog cselédházak álltak. Négy család osztozott rajtuk, ráadásul két-két családnak a konyhája is közös volt. Az udvaron haranglábat állítottak: harangszóval ébresztették a cselédeket, ez jelezte a munkaidő kezdetét és végét és ezzel jelezték a fenyegető veszélyt. Az összezárt élet a majorságokban sajátos zárt társadalmi rendhez, szigorú szabályozásokhoz vezetett. A majorok többsége a két világháború között megszűnt ebben a formában, helyükön később kis települések jöttek létre.

A Nyirkai Hany 2001-ben kialakított vizes élőhelyrekonstrukció elárasztásain változatos és értékes életközösség alakult ki, számos védett növény és állatfajnak vált hosszú idő után újra otthonává a terület. Emiatt 2006-ban Ramsari Területté nyilvánították. A Ramsari az egyik legrégibb nemzetközi természetvédelmi egyezmény, célja a nemzetközi jelentőségű vizes élőhelyek megőrzésének elősegítése, különös tekintettel a vízimadarak élőhelyeire. Nevét 1971-es aláírásának helyszínéről, egy Kaszpi-tengerparti iráni kisvárosról kapta.

A Nyirkai Hanyban téli hónapokban az átvonuló-telelő vadludak jellemzőek. A nagy lilikek és a vetési ludak mellett sok nyárilúd is áttelel, ha a víz nem fagy be teljesen. Tavasszal az elsők között kezdenek fészkelni a kárókatonák (kormoránok) a hatalmas nyárfák koronájában. Időnként kis lilik és vörösnyakú ludak is láthatók. Úszó-és bukórécék pihennek a több ezer tőkésréce közt, fütyülő récék, barátrécék úsznak, időnként kis bukók, kercerécék is feltűnnek közöttük.

A ragadozó madarak közül jellemző a rétisas – Európa legnagyobb sasfaja -, és az évek óta visszatérő fekete sas.

A nyílt vizes élőhelyek tucatnyi növényfaja közül a kolokánt vagy a színpompás sárga szőnyeget alkotó védett tündérfátylat lehet kiemelni. A hansági vizekre jellemző hal a lápi póc és az immár szintén védett réti csík, melyet 2024-ben az év halának választottak. Különlegessége, hogy bőrén át is képes lélegezni.

A kétéltűek közül a kecskebéka mellett a leggyakoribb a mocsári béka és a vöröshasú unka. Hazánk egyetlen őshonos teknősfaja, a mocsári teknős is előfordul.

A Nyirkai Hany a Fertő-Hanság Nemzeti Park védett területe, egyes részei szakvezetéssel látogathatóak.

Források:

hu.wikipedia.org

acsalag.hu

bosarkany.hu

ferto-hansag.hu

A Fertő-Hanság és a Tóköz. Szerkesztette: Boda László. B.K.L. Kiadó Szombathely, 2002.

rabakozihelytortenetkutatoktarsulata.network.hu

Borítókép forrása: ferto-hansag.hu