Szakál Ernő szobrász, restaurátor, az európai műemlékvédelem jeles képviselője 1913. július 14-én látta meg a napvilágot városunkban. Az elemi iskola elvégzése után 1927-től öt évig tanulta a kőfaragó mesterséget a nagy múltú Mechle műhelyben, mellette Soproni Horváth József festőművésznél rajzolt. Eközben inasiskolába is járt, és elvégezte a reáliskolát, letette az érettségi vizsgát. 1933-tól 9 éven át az Iparművészeti Főiskola díszítőszobrász szakán és a Képzőművészeti Főiskolán folytatta tanulmányait Sidló Ferenc szobrásztanár növendékeként, ahol sokoldalú műveltségre, nyitott gondolkodásmódra tett szert. Az éremkészítés művészetét Reményi József művésztől sajátította el, ösztöndíjjal egy évet töltött Rómában. Itáliai tartózkodása nemcsak művészetére hatott, hanem felkeltette figyelmét a régi idők csodálatos alkotásaira is. Ezek gondos vizsgálata és a bennük való gyönyörködés megerősítette benne a múlt művészete iránt egyre mélyülő érdeklődését és pályafutása szempontjából meghatározónak bizonyult.

Sopronba visszatérve pár évig szobrászatból élt. A város feladatokat adott a tehetséges ifjúnak: elkészítette a Sas téri kutat (1942), a Lackner-emléktáblát (1943). A háború új feladatokat teremtett a bombázások során károsodott köztéri alkotások helyreállításával: az Orsolya téri Mária-kutat gyakorlatilag darabjaiból rakta össze; a Szent György-templom sérült stukkódíszeit javította, közben a templom gótikus építészeti elemeit is feltárta, és ezzel egyben új utak mutatkoztak meg számára kőfaragó mesterségében. A sopronbánfalvi Mária Magdolna-templom ásatása a háború alatt fejeződött be. Helyreállítása során rekonstruálta a templom hajójának déli ablakát a megtalált mérmű töredékeiből, majd a gótikus boltozat bordáit és a keresztelő kutat is.

Eközben a negyvenes években mind a kis-, mind a nagyplasztikában egyaránt szép sikereket ért el. Választékos ízléssel, mély tárgyi tudással, kiváló formaérzékkel gondosan mintázott érmei, domborművei máig méltó hordozói művészetének, emberségének.

1948-tól kezdődően egyre több műemléki munkája volt. 1953-tól az Országos Műemléki Felügyelőség állandó alkalmazottjaként kiépítette szobrász-restaurátor csoportját, amelynek élén egyre összetettebb kérdések művészi és tudományos megoldására vállalkozott. Tevékenységének súlypontja az egyes szoborművekről áttolódott az épületplasztikára. Sopronban és országszerte segítette a középkori és kora újkori kőemlékek helyreállítását, munkáinak száma hosszú listát tesz ki. 1948-ban kezdődött és 4 évig tartott a soproni bencés kolostor káptalantermének helyreállítása. 1952-ben megbízást kapott Mátyás király visegrádi palotája késő gótikus kerengőboltozatának és 4 díszkútjának rekonstrukciójára.

Ekkoriban vált igazi területévé az építészettel kapcsolatos szobrászat, illetve kőfaragó művészet. Román kori kapuzatoktól kezdve (Lébény, Sopronhorpács, Csempeszkopács) gótikus ablakmérműveken és nyíláskereteken át (soproni belvárosi lakóházak) a reneszánsz korszak gazdag alakos és díszítő faragványaiig (sárospataki várkastély, a visegrádi oroszlános kút, a siklósi vár zárt erkélye) a hazai régi művészet számtalan alkotása szó szerint a „kezén” ment át.

Érdeklődésének és munkásságának másik sajátos területe itáliai tapasztalatai nyomán az antik szobrászat volt. Scarbantia, Sopron római kori elődje capitoliumi triászának bravúros és mély művészi érzékről tanúskodó rekonstrukciója Pannónia jelenleg ismert legnagyobb szoborcsoportját keltette új életre 1961-ben. A szoboregyüttes ma is a Múzeumnegyedben, a Fabricius-ház római kori kőtárában látható, abban a formában, ahogy Szakál Ernő helyreállította.

1970-ben megszervezte a Magyar Képzőművészeti Főiskolán a szobrász-restaurátor képzést, ahol 1970-1978 között főiskolai docens volt. 1982-ben elnyerte az európai műemlékvédelem legmagasabb díját: méltatói munkásságából azt emelték ki, hogy rekonstrukciói megvalósítása és leírása egyenrangú, megfoghatóvá téve az addig távolinak, megközelíthetetlennek tűnő tudást és tapasztalatot.

Utolsó éveit a Kőfaragók műhelytitkai című munka megírásával töltötte szülővárosában. Szakál Ernő Sopronban hunyt el 2002. szeptember 5-én. A róla elnevezett alapítványt 2011-ben hozta létre unokája, Korozsné Keszei-Maléter Mónika és tanítványa, Faragó János kőfaragómester. Születésének 100. évfordulóján szülővárosa, a Soproni Múzeum és a hagyatékát gondozó alapítvány kiállítással emlékezett rá. 2013 júliusában az alapítvány emléktáblát készített és helyezett el a Vörösmarty utca 10. számú házon, ahol a művész családjával, feleségével és lányával 1943-tól lakott. Az Új u. 16. számú ház homlokzatán is található egy kőtábla, melyet Sopron városa állította díszpolgára emlékére az Országos Műemléki Felügyelőség hajdani épületén, ahol oly sok órát eltöltött munkái tervezésével, vázlatok készítésével, tanulmányokkal.

Sedlmayer János sopronhorpácsi születésű építészmérnök, a magyar műemlékvédelem kiemelkedő személyisége a következőképp méltatta Szakál Ernőt: „Mindnyájan tudtuk, hogy szakterületén nála jobb nincs a világon. (…) Ha ő valamit kimondott, azt szentírásként fogadta el mindenki. A negyven-ötven év alatt végzett munkái mindennél többet mondanak. Halottnak hitt emlékeket támasztott fel, amelyek azóta újra élnek, újra beszélnek. Életre keltette őket néha pár töredékből, tudással, türelemmel, szakértelemmel, szeretettel. Ennél többet szakmájában senki sem művelhet! A szakmai tudáshoz és tekintélyéhez ugyanolyan személyi kvalitások társulnak – e kettő egymás nélkül bizonyára nem is létezik –, mint a szerénység, a segítőkészség és a nemes lelkület.”

Régi latin közmondás: Saxa loquntur: azaz a kövek beszélnek. Szakál Ernő számos ma is ép, patinásan ragyogó műalkotása talán mindennél hívebben és közvetlenebbül őrzi meg, illetve tárja fel az értő közönség számára a múlt titkait.

Források:

Entz Géza: Szakál Ernő visegrádi kiállítása. In: Soproni Szemle, 25. évf. 4.szám. 1971.

szivk.hu

archeologia.hu

kozterkep.hu

Borítókép forrása: SopronMédia