Falusi gyerekként nem volt idegen neki az állatok közelsége, már egészen kis korában az volt az álma, hogy lovas legyen. Édesapja azonban azt mondta, nem lehet addig lovas, míg nincs egy polgári szakma a kezében.

„Édesapám bölcs ember volt, hisz tudta, hogy ha valaki komolyan foglalkozik a lovaglással, bármikor benne van a pakliban, hogy lesérülhet, és akkor miből tartja el magát? Így gépi forgácsolónak tanultam Mosonmagyaróváron. Heti többször is kijártam iskola után az ottani lovardába. Amikor pedig otthon voltam kijártunk a helyi termelőszövetkezetbe, ahol a lovak napközben fogatban dolgoztak, de este lehetett rajtuk egy kicsit lovagolni, amit én mindig ki is használtam. Amikor elvégeztem az iskolát, egészen véletlenül került a kezembe a megyei hírlap, amiben egy hirdetést olvastam arról, hogy a Nagycenki Méntelepre méngondozókat keresnek – kezdett bele a nosztalgiába Varga Jóska méntelepi szolgálatvezető.

8 évesen ült először lovon, de elmondása alapján mást jelent lovon ülni és lovagolni.

„A jó lovas nincs meg jó ló nélkül. Ha valaki versenyzésre adja a fejét, annak komoly elszántsággal, akarattal, alázattal és – valljuk be – sok pénzzel kell rendelkeznie. Hisz a lovaglás drága sport.

Ha most lennék fiatal, biztos nem engedhetném meg magamnak, hogy lovagoljak. Miután szerény körülmények közül jövök, úgy tudtam közel kerülni a lovakhoz, hogy méntelepen dolgoztam mindig is. A szenvedélyem vált a munkámmá, így rengeteg időt tudok a mai napig együtt tölteni ezekkel a csodálatos lényekkel. Ha valaki szívvel-lélekkel együtt tud működni a lovával, akkor válhat belőle igazán jó lovas, hiszen a lovaglás egy kölcsönös kapcsolaton alapuló együttműködés. A ló megérzi az ember minden rezdülését.”

Ön lovasnak vagy lovásznak tartja magát?

Szerintem lényeges, hogy egy lovas is el tudja végezni a lovászi feladatokat. Folyamatos kapcsolatban kell lenni az állattal. Az ápolás során lehet észrevenni, ha esetleg fáj neki valamije vagy sérülése van, ez lényeges a közös munka miatt. Tudni kell, hogy a lóval való együttműködés ott kezdődik, hogy foglalkozom az állattal. Törődni kell vele, és akkor meghálálja a gondoskodást.

Korábban a lovász feladata sokkal összetettebb volt, ő trágyázott, etetett, csutakolt, és ha kellett, lemozgatta az állatot. Manapság már mindenre külön ember van. Van lóápoló, belovagló, körlettakarító. A méntelepen a bértartásban lévő lovak tulajdonosa különböző szolgáltatási csomagokat kérhet, és annak megfelelően látjuk el az állatokat.

Régebben volt hogy napi 8 órát lovagoltam, és a munka után még az edzés következett, hisz versenyeztünk. Indultam díjlovaglásban, ugróban, militaryban is. (A díjlovaglás egy idomításon alapuló feladatsor elvégzése, az ugró a különböző akadályok átugrása, a military pedig ezeket ötvözi, és kiegészül tereplovaglással, melynél van vizesárok, épített és természetes akadály is.) Mindhárom szakágban sikeres voltam, de a legjobb eredményeim: a területi bajnoki cím és a válogatott military kerettagság. Közel a 65 éves korhoz, azért hálás vagyok a fiatalabbaknak, akik átveszik a munkának a komoly fizikális terhelést jelentő részét.

Az én szívemhez a szelíd lovak állnak közel. Nehezen viselem, ha a ló harap vagy rúg, de miután az évek alatt számtalan állat megfordult a kezeim alatt, ezeket is megtanultam kezelni. A lovak is olyanok, mint az emberek, más-más feladathoz más-más személyiség szükséges. Vannak nagy teherbírású nyugodt lovak, és vannak a temperamentumos állatok. Minden lovásznak van kedvenc fajtája. Szerencse, hogy ez általában mindenkinél más, így egyik állat sem marad extra szeretet nélkül - mondja Varga József, majd mosolyogva hozzáteszi: nekem a sárga, hókás mének a gyengéim.

Mit szeret a munkájában a legjobban?

Kicsit olyan ez, mint a pedagógus szakma. Amikor még méntelepként üzemelt a nagycenki lovarda, nagyon jó volt látni, ahogy ide kerültek a lovak, fiatalon, bátortalanul, egyik-másiknak még a lábai is összeakadtak. Az évek során láttam hogyan formálódnak, fejlődnek, és ezt a folyamatot végigkísérni, segíteni fantasztikus dolog. A másik, ami miatt még mindig itt vagyok, az a csodás környezet. A nagycenki lovarda udvara, a hatalmas platán fával, olyan nyugalmat, ugyanakkor erőt is áraszt, ami rabul ejtett és itt marasztalt. Gróf Széchenyi István által megálmodott környezetben élni egyszerűen megtiszteltetés. Az ő munkássága, amit a lótenyésztésért tett, számomra is példaértékű volt. Az eltelt 45 év alatt volt egy rövid időszak, amikor kipróbáltam magam más területen is, de visszahúzott a szívem, és az állatok iránti elkötelezettségem.

Mikor kimegyünk, hogy készítsünk néhány fotót, Jóska közli velem, hogy „nem úgy van az!” Fel kell készíteni a lovat! Sürgős csutakolásba és fésülésbe kezd. Leápolja a ló patáját, olajozza, fényesíti.

- A hölgyek sem szeretnek smink és frizura nélkül fotózkodni – nevet nagyot. Ebben a közegben fontos a megjelenés.

A hatmázsás csődör tekintélyt parancsolóan vonul ki a karámból. Egy mozdulatába kerülne, hogy eltiporjon minket, de Jóska alázattal, mégis erőt sugározva vezeti.

Mint mondja: csak pici, apró mozdulatokkal kell irányítani, mert minél nagyobb erővel akarjuk véghez vinni az akaratunkat, annál nagyobb az ellenállás a ló részéről.

Manapság ritka, hogy valaki ilyen hosszú időt egy munkahelyen eltöltsön, de a Nagycenki Méntelep és Varga József neve és küldetése már összeforrt az évtizedek alatt.