A 20. századi magyar történelem egyik legmeghatározóbb eseménye a Magyar Egyetemisták és Főiskolások Szövetsége (MEFESZ) által szervezett budapesti békés tömegtüntetéssel – valamint számos vidéki megmozdulással – kezdődött 1956. október 23-án, és a fegyveres felkelők ellenállásának felmorzsolásával fejeződött be Csepelen november 11-én.

A forradalom előzményei egészen a kommunista hatalomátvételig nyúlnak vissza. Többek között a Rákosi Mátyás által kialakított sztálinista diktatúra elhibázott gazdaságpolitikájából eredő szegénység, és az MDP által alkalmazott terror már az 1950-es évek elejére komoly feszültséget okozott. Ehhez járult hozzá Rajk László újratemetése, s hogy 1956. június 28-án kitört a poznani munkásfelkelés, ami példát mutatott a lengyelekkel egyébként is szimpatizáló magyarok számára. Az elégedetlenséget ezenfelül nagymértékben gerjesztette az is, hogy a szovjet csapatok a semleges osztrák állam 1955-ös kikiáltása után is hazánkban maradtak, pedig szerződés szerint csak az addig megszállt Ausztria ellenőrzése miatt tartózkodtak Magyarországon.

1956. október 23-án már reggel zűrzavar kezdett kialakulni Budapesten, a diákok által meghirdetett tüntetés körül. A felhíváshoz többek között a Magyar Írók Szövetsége, a Petőfi Kör, a párt ifjúsági szervezete, a DISZ is csatlakozott. Bár a rádió és a Szabad Nép című lap is tényként számolt be a demonstrációról, Piros László belügyminiszter mégsem hagyta jóvá. Az MDP vezetése ráadásul hosszas vita után be is tiltotta a tüntetést, de délután két óra körül mégis engedélyezték. A Kossuth rádióban mindkét döntést beolvasták. Ezt követően a párt vezetői az MDP fővárosi tagjait is felszólították a tüntetésen való részvételre, hogy ellenőrizni tudják az eseményeket. Ezzel egy időben pedig a város legtöbb stratégiai pontján mozgósították az ÁVH-t az esetleges zavargások megfékezésére. 

Délután a Bem-szobornál nagyjából 50.000 fő hallgatta végig a szónoklatokat. A békés tömeg 17 óra körül átkelt a Margit hídon, és a Parlament elé vonult, ahol Nagy Imrét követelte. A politikus, aki egyébként nem támogatta a tüntetést, csak az MDP Központi Vezetőségének utasítására, este 9 órakor jelent meg, és végül csalódással töltötte el a várakozókat, ugyanis nem ígért többet 1953-ban meghirdetett programjánál. Ez az ajánlat október 23-án este már kevésnek bizonyult. A tömeg ekkorra nemcsak 2-300 000 főre duzzadt, de a Gerő Ernő vezette MDP ellenséges fellépése és kétszínű viselkedése nyomán feldühödött és agresszívvá vált. A tüntetők rövid időn belül fegyvert is szereztek, a Magyar Rádió épületét őrző karhatalmisták sortüze után pedig felkelést indítottak a diktatórikus rendszer megdöntésére. Gerő többek között antiszemitának és nacionalistának nevezte a tüntetést, önmagát a reformok képviselőjének nyilvánította, addigi politikáját helyesnek ítélte, és a tüntetők minden követelésétől elzárkózott, tehát lényegében hadat üzent nekik.

A rádióhoz vezényelt katonák egyre nagyobb része állt át a tüntetők oldalára, átadva fegyverüket, s letépve sapkájukról a vörös csillagot. A felkelők hajnalra elfoglalták a Rádió épületét, ahol azonban csak használhatatlanná vált stúdiókat találtak. A pártvezetőség ugyanis a parlamentben rendezett be ideiglenes stúdiót, innen közvetítették a Kossuth rádió műsorát a forradalom ideje alatt, sőt még annak leverése után is, egészen 1957 áprilisáig.

A tüntetők másik része ezalatt a Dózsa György úti Sztálin-szobornál gyűlt össze, hogy eltávolítsák azt. A Himnusz éneklése mellett fél 10 körül végül sikerült ledönteni a szobrot. Sztálin monumentális szobrából csak csizmái maradtak, feje a pesti utcán hevert.

A fővárosi események mellett több magyarországi megyeszékhelyen és nagyobb városban is szerveztek tiltakozásokat a diákok, valamint a települések lakosai. Debrecenben például már a budapesti tüntetés előtt megkezdték demonstrációjukat a diákok, az ÁVH-sok azonban figyelmeztetés nélkül a békés tüntetők közé lőttek, mire az emberek menekülni kezdtek és a tüntetés is feloszlott. 

A forradalom soproni eseményeiben az egyetemisták, illetve főiskolások voltak a legaktívabbak, és a forradalom történéseinek az irányítását mindvégig ők tartották a kezükben. A kommunista ifjúsági szervezettel szemben alternatívát jelentő Magyar Egyetemisták és Főiskolások Szövetsége (MEFESZ) megalakításával, az 1956. október 22-én tartott diákparlament és a következő napok követeléseivel egyértelművé vált, hogy a „soproni srácok” nem kérnek a diktatúrából. A diákparlament idejére ügyeletet állítottak fel a rendőrkapitányságon, és tájékozódó járőröket küldtek ki a SOTEX kultúrházhoz, akik a gyűlés után a kiosztott űrlapokkal tértek vissza a kapitányság épületéhez. Az esemény főszervezői Bartucz Ferenc harmadéves, Lencsés Imre harmadéves és Molnár Géza ötödéves erdőmérnök-hallgatók, Bujdosó Alpár harmadéves erdőmérnök- és Hun Béla harmadéves bányamérnök-hallgatók voltak. Másnap már készültséget rendeltek el, és a 48-as határőr-laktanyában is riadóztatták az állományt. A hivatalos jelentés szerint „ezzel megkezdődtek az ellenforradalmi események Sopronban".

Az október 23-tól Budapestről érkező hírekre rögtön reagáltak Sopronban is. A délelőtti órákban jött az információ, hogy a budapesti diákok a lengyelekkel való szolidaritásuk demonstrálására délután felvonulást szerveznek. Aznap az egyetemen rendes tanítás folyt, de a pesti diákok példáját követve tüntetést akartak szervezni Sopronban is. A tüntetések tilalmát feloldó belügyminiszteri rendelet után, délután 15 órakor fegyelmezett felvonulást rendeztek a Várkerületen. Nyolcas sorokban, a tömeg élén az „Együtt a lengyelekkel" feliratú transzparenst hordozva némán vonultak fel a diákok a Tűztorony mögötti 48-as emlékműhöz, azt megkoszorúzták, majd visszatértek az egyetemre. A diákotthonokba visszatérve mindenkit megdöbbentett Gerő Ernő beszéde.
Másnap szó sem lehetett már az élet megszokott rendjéről, megindult az események felszabadító, megállíthatatlan sorozata. Elkezdődött a csillaghullás – a közintézmények, üzemek, gyárak és iskolák homlokzatáról egymásután potyogtak le a vörös csillagok. A karhatalom és a pártvezetés szerepe és tekintélye egyre inkább leértékelődött. Október 26-ára az indulatok kezdtek elszabadulni, a fiatalok sem tudták minden esetben biztosítani a rendet. Hivatalnokok, munkások, diákok, tanárok, együttes erővel döntötték le a szovjet megszállás gyűlölt szimbólumát, a Kisvárkerületen álló szovjet emlékművet (a mai Hűségkút helyén állt).

Büszkén mondhatjuk el, hogy városunkban vér és erőszak nélküli forradalom zajlott. November 4-én azonban minden álom szertefoszlott, az ország egész területén megindult a szovjet támadás. A soproni hallgatók egyszerű fegyvereikkel Nagycenknél várták a szovjet harckocsikat. Ezek a fiatalok tudták, hogy minden elveszett, de nem akarták megadni magukat harc nélkül. Összetűzésre végül nem került sor. 

A szovjet csapatok intervenciója eleinte nem irányult a határok lezárására, ezért a Nyugattól addig hermetikusan elzárt magyar lakosság előtt 1956 november közepéig-végéig gyakorlatilag nyitva állt a nyugati (és a déli) határ. Ez alatt a néhány hét alatt körülbelül 200 000 ember menekült el az országból. Legtöbben a Hegyeshalomtól a Fertő tó környékén át Sopronig terjedő (zöld)határszakaszon távoztak Magyarországról. Sopronnál – a BBC adatai szerint − november 4-én nagyjából 5000-en lépték át a határt és menekültek Ausztriába.
A soproni egyetemi hallgatók közül mintegy 550 fő és 50 tanár választotta az emigrációt („Sopron Division”). Sokan közülük Kanadában fejezték be az egyetemet, találtak új otthont és egzisztenciát. 

Forrás: Bank Barbara (2017): Sopron 1956. Sopron város eseményei a forradalom és szabadságharc alatt.

Ifj. Sarkady Sándor (2016): A soproni MEFESZ az 1956-os forradalomban.

https://m.militaria.hu/

Borítókép: Harcképtelenné tett szovjet löveg a Ferenc körúton. Nagy Györgyné felvétele.