A trianoni békeszerződés legtragikusabb döntése a határok kijelölése volt, amelynek következtében Magyarország elveszítette területének kétharmadát. Az új határokat már 1919 első felében, a magyarok részvétele nélkül határozták  meg, így a vonalak megrajzolásakor legtöbbször nem az etnikai megfontolások döntöttek, hanem a gazdasági, geo-stratégiai (vasútvonal, hajózható folyó) és a hatalmi érdekek. A veszteség súlyos sokként érte a magyar társadalmat és azóta is sokakban újra és újra felvetődik a kérdés, hogy miért írta alá Magyarország a békeszerződést, lehetett volna jobb vagy rosszabb az ítélet, és meg lehetett-e volna fegyveres erővel védeni az ország határait. Ami bizonyos, hogy néhány helyi akciót leszámítva a szerződés megkötése után az egyetlen jelentős ilyen kísérletre az ország nyugati felében került sor. Az 1921-es nyugat-magyarországi felkelés talán legkülönösebb epizódja a Lajtabánság kikiáltása volt. A többi, hasonlóan rövid életű állammal ellentétben, ez nem azért jött létre, hogy egy újabb darabot kiszakítsanak Magyarországból. Éppen ellenkezőleg, a Lajtabánság azért született, hogy hazánk ne csonkulhasson tovább.

A történet oda nyúlik vissza, hogy vesztes oldalon vettünk részt a háborúban. Nem állhattunk máshová, hiszen egy államalakulatot képeztünk Ausztriával. Noha az USA támogatta a Monarchia fennmaradását, a többi antant tagállam (Egyesült Királyság, Franciaország, Olaszország) nem osztotta az USA erre vonatkozó nézetét, így a Monarchiát feloszlatták. Ausztria és Magyarország pedig viselte a politikai felelősséget a háborúért. A Párizsban rögzített rendkívül súlyos békefeltételeket a magyar küldöttség vezetője, Apponyi gróf elfogadhatatlannak minősítette, és hosszan érvelt a történelmi Magyarország fennmaradása mellett, a békekonferencia azonban a magyar észrevételek túlnyomó többségét elutasította, csak apróbb kiigazításokra volt hajlandó. A békefeltételek ugyanis valójában nem feltételek, hanem diktátumok voltak, Magyarország pedig már nem egy világhatalom, az Osztrák-Magyar Monarchia egyik fele volt, hanem egy kirabolt, a világháborúban vereséget szenvedett, katonailag, gazdaságilag kiszolgáltatott helyzetű ország-töredék. Az ország húszmilliós hatalomból hétmillió lakosú kisállammá zsugorodott, amelyet majdnem kizárólag nálánál nagyobb és vele ellenséges országok vettek körül. A Kárpát-medencében élő minden harmadik magyar – több mint hárommillió fő – valamelyik szomszédos állam polgára lett.

A trianoni diktátum sajátos furcsasága, hogy még a háború kirobbantásában főszerepet játszó, és egyébként szintén vesztes Ausztriának is juttatott területet a súlyosan megcsonkított országból. A békekonferencia 1919. június közepén 4335 négyzetkilométernyi területet juttatott Ausztriának (71 százalék német, 14 százalék horvát és 13 százalék magyar lakossal), népszavazás nélkül. Az 1921 áprilisában megalakult Bethlen-kormánynak azonban feltett szándéka volt, hogy az odaítélt terület egy részét – a legfontosabbnak számító várost, Sopront és környékét – megpróbálja megtartani Magyarországnak. Bethlen terveit először az április 28-ai minisztertanácsi ülésen vázolta fel. Véleménye szerint nem valószínű, hogy Ausztriát sikerül meggyőzni, hogy önként mondjon le igényei egy részéről, így fel kell készülni a fegyveres ellenállásra. A fegyveres előkészületek már május elején megkezdődtek, a kormány jelentős anyagi segítséget nyújtott a különböző radikális területvédő szervezeteknek. Sopronba vezényelték Ostenburg-Moravek Gyula különítményeseiből létrejött csendőralakulatot, és Kecskemét környékén Prónay Pál zászlóaljába is megindult a toborzás. Hozzájuk csatlakoztak a helyben összegyűjtött erők és a soproni erdészeti és bányászati főiskola hallgatói. A harcokban résztvevőket később egységesen a „Rongyos Gárda” tagjainak nevezték. Prónay mellett Héjjas Iván számított az irreguláris fegyveres csoport másik meghatározó vezetőjének, aki különösen sikeresen mozgósította a hazafias érzelmű egyetemi diákságot.
Az osztrák kormány az antant előírásait követve csak igen kis erőkkel – mindössze a csendőrségének egy részével – próbálta elfoglalni a területet, de Ágfalvánál a magyar felkelők szembeszálltak velük, és több összecsapást követően vissza is szorították az osztrák katonákat. 

Bethlen István kihasználva a helyzetet tárgyalásokat kezdeményezett Béccsel és végül megállapodtak, hogy Nyugat-Magyarország a jövőbeni rendezésig az antant felügyelete alá kerül. A felkelés vezetőinek azonban nem tetszett ez a kompromisszum. Következetesen megtagadták a magyar kormány parancsát a visszavonulásra, majd a karizmatikus személyiségű Prónay lépett: 1921. október 4-én a felsőőri katolikus templom előtti téren bejelentette, hogy nem hajlandóak alávetni magukat a békeszerződésnek és kikiáltott egy új államot, a független Lajtabánságot. A kikiáltás napján, a bánság székhelyén nagy tömeg gyűlt össze a környék falvaiból. Az ünnepség tábori misével kezdődött, ami után a községek és megyék küldöttei, valamint a felkelők vezérkara bevonult a járásbíróság épületébe, ahol megalakult az alkotmányozó gyűlés. 

Az állam élén Prónay fővezér és bán állt, aki héttagú kormányával együtt gyakorolta a hatalmat. A kormány külpolitikájában minden szomszédjával szemben függetlenséget és semlegességet hirdetett, hosszabb távú célja pedig a trianoni békeszerződés teljes revíziója volt. Hiányzott azonban a nemzetközi elismerés, sőt, Budapest is bejelentette, hogy nem ismerik el a Prónay-féle operettállamot. Prónay saját pénzen veretett – a numizmatikusok körében ma nagy népszerűségnek örvendő és nagy értéket képviselő – Lajtabánság emlékérmet, amit Horthynak is felajánlott személyesen, de a kormányzó ezt elutasította, mondván nem jogosult rá.

Semmilyen gazdasági forrás és anyagi javak nem segítették Lajtabánság életben maradását, sorsát végül a sikeres velencei tárgyalások (1921. október 11–13.) pecsételték meg. Magyarország vállalta a rongyosok visszavonását, cserébe a soproni népszavazás kiírásáért. A megállapodásnak sikerült is érvényt szerezni, Prónay azonban nem akart visszavonulni, fütyült a magyar kormányra, és egész Burgenland területét meg kívánta védeni. Horthy Miklós kénytelen volt Budapestre rendelni a „lajtabánt”, és 1921. október 31-én személyesen próbálta meggyőzni arról, hogy adja fel a hatalmát. Nehezen bírta távozásra bírni, de Prónay csapatai végül november 4-én kivonultak Nyugat-Magyarország területéről. Így a Lajtabánság rövid élete november 5-én megszűnt, és december 14-16 között sor kerülhetett a Sopron és környékéről döntő népszavazásra.

Forrás: Dr. Máté Bálint (2013): Lajtabánság. (http://epa.oszk.hu/)
https://mult-kor.hu/

Borítókép: A Lajtabánság kikiáltása Felsőőrön, 1921. október 4-én.
Forrás: https://hu.wikipedia.org/