„Kilenczéves korában először hallatá magát Liszt a zongorán nyilvánosan Sopronban. Ries Es dúr koncertjét játszotta s egy önmaga által rögtönzött ábrányt. A hallgatóság – ezek közt anyám, én s alig ötéves hugom – el volt ragadtatva, s zajos tetszésnyilatkozatokkal árasztá el a csodagyermeket. Én a concert után nyakába borultam Franczinak s zokogtam örömömben, hogy annyira tetszett az embereknek.” – emlékezik vissza az 1820-as októbe­ri fellépésre Frankenburg Adolf, Liszt Ferenc gyermekkori játszótársa és a soproni irodalmi és művészeti kör későbbi alapítója. A soproni hangverseny a zongoraművész második nyilvános szereplése volt, és döntően befolyásolta jövőjét. 

Doborján (Raiding) kis falucska volt, egyszerű templomába Lókról járt át a pap, legkimagaslóbb épületének az Esterházy-major számított. Liszt Ádám (Esterházy Miklós herceg juhászati számadója) és Lager Anna (egy kremsi pékmester lánya) gyermekeként itt született Liszt Ferenc, amely eseménnyel a kis település beírta magát a világ kultúrtörténelmébe. A zongoravirtuóz szintén művész édesapja korábban több más nagyobb uradalmi székhelyen is szolgált, így Kismartonban is, ahol a hercegi zenekar karnagyai, Haydn és Hummel méltatták barátságukra. Liszt Ferenc még utolsó éveiben is emlegette az apjától hallott Haydn-történeteket. Liszt Ádám a kismartoni zenekarban csellón játszott, de zongorázott és a gitározott is. Sok jó barátja akadt a környéken, a hercegi tisztviselők egymást Vetter-nek nevezték, gyakran találkoztak. Mélyebb baráti kapcsolatot a környék másik tehetséges szülöttjének, Frankenburg Adolfnak apjával tartott fenn. A gyermekek egyidősek voltak, és Frankenburg szerint hetente összejöttek néhányszor, így az ő idős korából való emlékezések érdekes adalékokkal járulnak Liszt gyermekkorának megismeréséhez.

„Lisztnek atyja, der Herr Vetter Ádám, mint nevezni szoktuk, maga is jeles hangász volt s majdnem minden hangszert játszott. Az öreg Liszt eleinte hegedőjátszásra akarta tanítani fiát, mire azonban ennek oly kevés hajlama és talentoma volt, hogy azt nemsokára abbahagyatta vele s a zongorázáshoz fogott. A tényt múlt évi júniusban (1867) Lisztnek, midőn én is több iró- és művészbarátim egy kedélyes esetét töltöttünk vele nemzeti színházunk primadonnája Carina kisasszonynál, egy reá köszöntött toast alkalmával fölemlítvén, ünnepelt vendégünk az mindenben igazolá, bókot mondván emlékező tehetségemnek. Nem csuda, hogy e szép tehetségeinél fogva mindenütt szívesen látott vendég volt, s hogy ott, hol »Fránci« fiával megjelent, a házbeliek egy kis örömünnepet ültek. Így történt ez az akkori vértes-kapitánynál, Niesner úrnál is, kinek leánya, a velünk egykorú Mari kisasszony gyermekéveit fölülmúló szenvedélyességgel kedvelte a zenét s magosan pirosló arczczal ült mindig a zongorához, ha szerencséje lehetett a kis Franczival Mozart- vagy Hajdentól négy kézre irt sonatákat játszani. Ez utóbbinak unokaöccse iródeák volt apámnál, s, mert értett a zenéhez, ily ünnepélyes alkalommal – kótaforgatásra használtatott. Jól emlékszem, hogy a kis Lisztnek nem volt mindig kedve az oly mulatsághoz. Nem mintha Mari kisasszonyt nem tartotta volna méltó társának – szende lelkétől távol állott e gondolat; hanem mert egyáltalában nem szerette magát »producálni«, s a vágy, tehetségeit nagyobb hallgatóság előtt kitüntetni, nem adta még lelkének azon bátorságot, melyel később minden érző lelket meghóditott. Nem egyszer kellett őt, ha a zenélés megkezdődött, a kertből vagy a rétről behívni, hová a zajtól menekült, s honnan csak minden gyermeknek mintául szolgálható szeretete és engedelmessége szülői iránt késztethették abban ismét megjelenni. Az előtolakodás épen nem volt hibája, mint ez igen sok, ugynevezett csudagyermeké szokott lenni, ki mindenütt bámulatot akar gerjeszteni, s az atyafiak viharos tapsaiban jövendő dicsősége arany fényét látja már földerülni. Gyermekéveit is már azon bizonyos komolyság jellemzé, melyet idő előtt átvitt az ifjú korba, s melyet eddigi biographusai a sokféle hódolások szüleményének neveztek, elfelejtvén, hogy nagyobb ellensége ily zajos kitüntetéseknek, mint Liszt, nem volt senki;” (Frankenburg Adolf visszaemlékezése – Soproni Szemle 1961.)

Valószínűleg nincs még egy írás, amely alapján hasonlóan kimerítő, átfogó jellemzést kaphatnánk a fiatal Franziról, ahogy barátai szólították. Szinte szemeink előtt látjuk a tehetséges gyermeket, akinek kivételes zenei képessége − akárcsak Mozart esetében − rendkívül korán megmutatkozott. Hét­éve­sen kez­dett zon­go­ráz­ni, két év­vel ké­sőbb pe­dig kom­po­nál­gat­ni. Apja azonnal felismerte a fiában rejlő talentumot, és a hercegi nyájak intézését is otthagyva, minden lehetőséget megragadott arra, hogy a csodagyerek előtt megnyíljék az út a tehetségéhez méltó zenei pályához. 

Liszt Ferenc első nyilvános fellépése 1820. augusztus 31-én volt az écskai Lázár-kastély ünnepélyes megnyitóján. Második nyilvános fellépése októberben a soproni kaszinóban volt, a harmadik fellépésére pedig 1820. november 26-án gróf Esterházy Mihály pozsonyi palotájában került sor. Sopronban a koncertet a vak fu­vo­li­sta, Braun bá­ró ren­dez­te, aki ko­ráb­ban szin­tén cso­da­gye­rek hí­ré­ben állt. Liszt elsöprő sikert aratott, előadása annyira elbűvölte a jelenlévőket, hogy öt főnemes, Amadé Tádé gróf, Apponyi Antal gróf, Esterházy Mihály gróf, Szapáry és Viczai gróf elhatározta, hogy az ifjú tehetség zenei tanulmányait hat éven keresztül, évi 600 forinttal fogja támogatni. Az ösztöndíjat 1822 és 1827 között tervezték folyósítani, így Liszt – miután apja minden doborjáni vagyonát pénzzé tette – elkezdhette bécsi tanulmányait. A család 1822 májusában költözött Bécsbe, a zeneszerző ekkor tíz és fél éves volt.

A fiatal Liszt Bécsben Czernytől kapott zongoraleckéket, Antonio Salieri tanította zeneelméletre, ugyanakkor angolul és franciául is tanult. Czerny másfél évig nem volt hajlandó pénzt elfogadni a leckékért, később a következőket írta az emlékirataiba: „Soha nem volt ilyen buzgó, zseniális és szorgalmas tanítványom”.

Első bécsi nyilvános fellépése 1822. december 1-jén volt a Rendek Házában (Landständischer Saal). Liszt Ferenc bécsi tartózkodásának legjelentősebb fellépése azonban az 1823. április 13-án délelőtt tartott koncert volt a Kis Redout-teremben. Ez volt az a hangverseny, amin a – nem bizonyított, bár Liszt által is leírt – legenda szerint megjelent Beethoven is, és homlokon csókolta a gyermek Lisztet.

1823. április végén Liszt Ádám Pestre utazott, hogy fiát magyar honfitársainak is bemutassa. Az első, 1823. május 1-jei koncertre a büszke apa a következő plakátot nyomtatta:

„Tiszteletreméltó közönség!

Magyar vagyok és nem ismerek nagyobb boldogságot, mint azt, hogy neveltetésem és taníttatásom első gyümölcseit Franciaországba és Angliába utaztatásom előtt ragaszkodásom és hálám jeléül drága hazámnak bemutathassam.”

1823 őszén apjával együtt elutaztak Párizsba. Liszt további életét és fejlődését is döntően befolyásolta a francia főváros szellemi és művész elitje. Kapcsolatai korának szellemi mozgalmaival, irodalmi-művészeti kiválóságaival (Hugo, Lamartine, Dumas, Sand, Balzac, Heine, Delacroix) általános látókörét gazdagították. Zongoratechnikájának tökéletesítésére Paganini virtuóz hegedűjátékának példája ösztönözte, míg Berlioz Fantasztikus szimfóniája programzenei törekvéseit erősítette. Nagy hatással volt rá Chopinnel kötött barátsága is, akinek zongoramuzsikáját a később megismert Schumannéval együtt kortársai közül a legnagyobbra értékelte. Több európai országban is koncertezett, virtuozitásával ámulatba ejtve közönségét. A kor számos kiváló zongoravirtuóza közül is kimagaslott, mivel rendkívüli technikája, nagyszerű improvizációs készsége különleges, lebilincselő egyéniséggel párosult. Játéka valóságos „lisztomániát” váltott ki rajongói körében.

Amikor Liszt elismert művészként 1839/40 fordulóján először tért vissza Magyarországra, Pesten és Pozsonyban (életében először) karmesterként is bemutatkozott. Kirobbanó sikerű koncertjeinek jövedelmével támogatta a Nemzeti Színház és egy Pesten felállítandó nemzeti konzervatórium ügyét is.

1840. február 18-án már nem pályakezdőként, hanem ünnepelt sztárként érkezett Sopronba. A régi kaszinóban lépett fel, a hangverseny bevételét a kis­ded­óvó in­té­zet, a mes­ter­le­gé­nyek és szol­gá­lók kór­há­za, va­la­mint a sop­ro­ni han­gá­szegy­let ja­vá­ra for­dí­tot­ták. A vi­lág­hír­név­re szert tett zon­go­ris­ta já­té­ká­ra kí­ván­csi hall­ga­tó­ság kö­ré­ben ott volt Pe­tő­fi Sán­dor is. A köl­tő a Goll­ner-­fé­le 48. szá­mú gya­log­ez­red­ben szol­gált, 1839 szep­tem­be­re óta tar­tóz­ko­dott Sop­ron­ban. Enge­dély hí­ján Pe­tő­fi – ba­rá­tai se­gít­sé­gé­vel – ki­szö­kött a ka­szár­nyá­ból, és cim­bo­rá­ja, Or­lai Pet­rich So­ma pol­gá­ri öl­tö­ze­té­ben vé­gig­hall­gat­ta Liszt kon­cert­jét.

Az 1829 óta mű­kö­dő Sop­ro­ni Ze­ne­egye­sü­let tisz­te­let­be­li tag­já­vá vá­lasz­tot­ta, és feb­ruár 22-én dísz­va­cso­rát ren­dez­tek a tisz­te­le­té­re, majd a köz­gyű­lés dísz­pol­gá­ri ok­le­ve­let nyúj­tott át ne­ki. Szé­che­nyi Ist­ván gróf után Liszt Ferenc lett Sop­ron tör­té­ne­té­nek má­so­dik dísz­pol­gá­ra.

Liszt éle­té­nek 1840 és 1847 kö­zöt­ti sza­ka­szát a nagy nem­zet­kö­zi tur­nék jel­le­mez­ték. A kör­utak har­ma­dik nagy hul­lá­má­ban ke­rült sor újra Ma­gyaror­szág­ra, va­la­mint Orosz- és Tö­rökor­szág­ra. 1846 nagy ré­szét itt­hon töl­töt­te, jó­té­kony cé­lo­kért és a ze­ne­ok­ta­tás tá­mo­ga­tá­sáért adott kon­cer­te­ket.

1846. au­gusz­tus 3-án immár har­ma­dik sop­ro­ni hang­ver­se­nyét mutatta be a Ka­szi­nó nagy­ter­mé­ben. Kon­cert­jei­nek be­vé­te­lét ek­ko­ri­ban már ki­vé­tel nél­kül jó­té­kony cél­ra for­dí­tot­ta. Még a kon­cert nap­ján Sop­ron vár­me­gye is dísz­pol­gá­rá­vá avat­ta, majd a me­gye­gyű­lés a vár­me­gye táb­la­bí­rá­já­vá vá­lasz­tot­ta. 

Sop­ron­nak ezután so­káig nél­kü­löz­nie kel­lett Liszt muzsikáját. Bár 1848-ban meg­lá­to­gat­ta szü­lő­fa­lu­ját, Do­bor­jánt, és 1872 no­vem­be­ré­ben, va­la­mint 1874 ja­nuár­já­ban is a kö­ze­li Hor­pá­cson ven­dé­ges­ke­dett Szé­ché­nyi Im­re kas­té­lyá­ban, a művész leg­kö­ze­lebb csak 1874 feb­ruár­já­ban állt a sop­ro­ni kö­zön­ség elé. Fran­ken­burg Adolf és a he­lyi ta­nár, Ki­rály Jó­zsef Pál szer­ve­zé­sé­ben Liszt Sop­ron új Vá­ro­si Ka­szi­nó­já­ban adott kon­cer­tet. Két új Bö­sen­dor­fer zon­go­ra vár­ta, me­lye­ket a vá­ros pol­gá­rai vá­sá­rol­tak e je­les al­ka­lom­ra. A ha­tal­mas be­vé­tel­lel Liszt a sop­ro­ni gyer­mek­kert felál­lí­tá­sát és a vár­me­gye ár­váit tá­mo­gat­ta.

1881-ben, het­ven­éve­sen lá­to­ga­tott el új­ra Sop­ron­ba, ahol ezút­tal a ben­cés rend­ház­ban ven­dé­gel­ték meg. Áp­ri­lis 6-án, több mint hatvan év­vel el­ső sop­ro­ni sze­rep­lé­se után, még egy­szer utol­já­ra el­bű­völ­te Sop­ron kö­zön­sé­gét. 
Más­nap ti­zen­hat ko­csi kí­sér­te Do­bor­ján­ba, ahol ün­ne­pé­lyes ke­re­tek között em­lék­táb­lát avat­tak. A táb­lán a kö­vet­ke­ző szö­veg áll: „Itt szü­le­tett Liszt Fe­renc 1811. ok­tó­ber 22-én.” Az ese­ményt Rupp­recht Mi­hály sop­ro­ni fény­ké­pész örö­kí­tet­te meg. Az ün­nep­ség után Sop­ron bú­csú­ebé­det ren­de­zett az idős Liszt szá­má­ra, mely ebéd va­ló­ban bú­csú­ebéd lett.

A betegeskedő, megromlott látású Liszt 1886-ban, a számos meghívásnak eleget téve még egy nagy körutat tett Nyugat-Európában, ahol Párizsban és Londonban óriási sikerrel adták elő műveit, többek között a Szent Erzsébet legendáját és az Esztergomi misét. Munkácsy Mihály Párizsban megfestette híres arcképét, és meghívta a nagy utazások után pihenni luxemburgi kastélyába, Colpachba. Az idős művész innét erősen megfázva, köhögve érkezett 1886. július 21-én Bayreuthba.
Rövid, ám súlyos szenvedés után tüdőgyulladás vetett véget Liszt Ferenc életének 1886. július 31-én. A sír fölé Bayreuth városa később egy mauzóleumot építtetett. 

Forrás: Csatkai Endre (1961): Liszt Ferenc és Sopron. Soproni Szemle, XV. évfolyam 3. szám https://rubicon.hu/

Borítókép: Liszt Ferenc 1839-ben, Henri Lehmann festménye (Forrás: https://kafkadesk.org/)